Tíz hét
Tíz hete történt.
Ha valaki akkor azt mondja, hogy egyszer majd azon gondolkodom, akarok-e egyáltalán újra járni, valószínűleg kinevetem.
Az első hetekben csak azt számoltam, mikor kelhetek fel. Mikor tehetem le a lábam. Mikor mehetek ki az udvarra. Mikor lehetek újra önmagam.
Aztán telt az idő.
Lassan megtanultam mindent ülve.
Főztem. Mostam. Teregettem. Adminisztráltam. Telefonáltam. Élelmiszermentést szerveztem. Havi zárást készítettem.
És közben történt valami furcsa.
Lelassult az életem.
Nem rohantam.
Nem kapkodtam.
Nem futottam egyik feladattól a másikig.
Este nem fájt minden porcikám.
Nem zuhantam be kimerülten az ágyba.
Ma azon kaptam magam, hogy a holnapi kontroll előtt azt kérdeztem magamtól:
– Biztos, hogy akarom ezt?
Persze tudom a választ.
Akarom.
Akarok újra menni Józsival. Akarok lemenni egyedül a pincébe. Akarok újra osztani. Akarok végigsétálni az utcán.
De közben azt is megtanultam, hogy nem kell mindig rohanni.
Hogy a világ akkor sem áll meg, ha néha lassabban haladok.
És talán ez a tíz hét nem csak a csontomnak adott időt a gyógyulásra.
Talán nekem is.
Holnap majd megmondja a doktor, mennyit épített a sípcsontom.
Én viszont már most tudom, hogy nem csak ott történt változás.
Mert tíz héttel ezelőtt még azt hittem, a legfontosabb kérdés az lesz:
– Mikor járhatok újra?
Ma már inkább azt kérdezem:
– Ha újra járhatok, tudok-e majd lassabban élni?
Na, erre kíváncsi vagyok igazán.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás