Tíz hét.
Ennyit vártam arra, hogy végre ne csak nézzem az életet, hanem újra része legyek.
Az első lépés előtt azt hittem, félni fogok. Azt hittem, fájni fog. Azt hittem, bizonytalan leszek.
Aztán ráálltam.
És nem fájt.
Azóta minden nap újabb apró csodákat hoz. Először csak a szoba egyik végéig. Aztán a másikig. Később a teraszig. Végül le a pincébe. Mindezt 1,5 nap alatt teljesítettem. (Csak doktor bácsi ne tudja meg. 😀 )
Aki nem ült tíz hétig kényszerűségből egy helyben, annak nehéz elmagyarázni, mit jelent húsz métert megtenni.
Mit jelent újra oda menni, ahová szeretnél.
Mit jelent, amikor már nem más hozza fel a zsírt a pincéből, hanem te magad is elindulhatsz érte.
Persze még nem vagyok kész. A Puma – mert igen, a lábamnak neve is lett közben – még tanulja újra a dolgát. Még vannak fokozatok, kilók, szabályok és türelempróbák.
De már megy.
És ez óriási szó.
Miközben az első lépéseket tettem, valaki nagyon hiányzott.
Apu.
Az elmúlt napokban sokszor eszembe jutott, mit csinált volna most. Valószínűleg végigtolta volna velem a fél falut kerekesszékkel. Megállított volna minden második embert, és részletesen elmesélte volna, hogy hány kilóval terhelhetem a lábam.
De közben tudom, mennyire aggódott volna.
Ahogy azt is tudom, hogy mennyire örült volna most.
Június 18-án lenne a születésnapja.
És minden jel szerint addigra teljesen lábra állhatok.
Furcsa fintora ez az életnek.
Mert miközben hiányzik, valahogy mégis ott van minden lépésemben.
A makacsságomban.
Abban, hogy nem adom fel.
Abban, hogy mindig keresem a következő célt.
Sokat gondolkodtam rajta, honnan van bennem ez az erő.
Azt hiszem, ma már tudom.
Apu, ezt miattad tudtam megcsinálni
Te adtad az erőt, a hitet és a makacsságot.
A csontot az orvos rakta össze.
De azt az embert, aki végig tudta csinálni ezt a tíz hetet, te nevelted fel.
És ezért minden egyes lépésben ott vagy velem.
🖤
Tükör és szirmok 
Hozzászólás