Belefutottam egy cikkbe.
Az autizmusról szólt. Pontosabban arról, hogy mi okozza, mit okozhatnak az oltások, mit tudunk, mit nem tudunk, és mit titkolhatnak előlünk.
Olvastam. Aztán olvastam tovább.
Nem hiszem el mindazt, amit ott leírtak. De nem is fogom kategorikusan kijelenteni, hogy minden állítása hazugság. Nem vagyok orvos, virológus vagy kutató. Nem ismerek minden tanulmányt, minden esetet, minden részletet.
Nem tudom.
És nekem valahogy nem fáj kimondani ezt a két szót.
Kérdéseim vannak. Keresem a válaszokat. Utánanézek annak, ami elém kerül. És nagyon bízom benne, hogy egyszer, talán már a közeljövőben, valaki valahol sokkal többet fog tudni arról, miért alakul ki az autizmus, miért ennyire különböző, és mi minden játszik szerepet benne.
De ahogy egyre tovább olvastam, egyszer csak már nem az oltások érdekeltek.
Hanem az anya.
Pontosabban az, ahogyan a saját gyermekéről beszél.
És ez fájt.
Mert én elhiszem, hogy nehéz.
Nem csak úgy mondom, hogy elhiszem. Tudom.
Tudom, milyen elfáradni. Tudom, milyen századszor is ugyanazzal szembenézni. Tudom, milyen az, amikor elfogy a türelem, amikor kiakadok, amikor azt érzem, hogy nekem ebből elegem van.
Nálunk sincs mindig rózsaszín köd.
Sőt.
Márciusban a térdemmel kerültem kórházba. Amíg bent feküdtem, végig 150 felett volt a vérnyomásom. Nézték, mérték, én pedig csak mondogattam:
– Nincs ezzel semmi baj. Csak nem vagyok Virág mellett. Majd ha hazamegyek, rendben lesz.
Persze furcsán néztek rám.
Hazamentem.
120/80.
Igazam lett.
És ebben valahogy benne van minden.
A lányom néha az őrületbe kerget. Néha elfáradok. Néha kiakadok. Néha szeretnék öt percet úgy, hogy senki ne akarjon tőlem semmit.
De amikor nincs mellettem, valami hiányzik.
Nem a megszokás.
Ő.
Mert nem az autizmust szeretem. Őt szeretem.
És talán éppen ezért zavart egyre jobban, amit olvastam.
Értem az anyai kétségbeesést. Értem a dühöt. Még azt is értem, ha valaki keresi a felelőst. Ha újra és újra felteszi magának a kérdést: miért pont az én gyerekem? Mi történt? Hol változott meg minden?
Azt is el tudom képzelni, hogy vannak mondatok, amelyek egy nagyon rossz napon kiszakadnak az emberből.
De van különbség aközött, amit az ember a konyhában, sírva, összetörve kimond, és aközött, amit újra és újra leír a nyilvánosság előtt.
Mert ott már nem csak rólunk van szó.
Ott van a gyermekünk is.
És különösen nagy a felelősség akkor, ha valaki nemcsak a saját oldalán ír, hanem cikkekben, interjúkban jelenik meg, más szülők olvassák, figyelnek rá, kapaszkodót keresnek nála.
Lehet dühösnek lenni.
Lehet elfáradni.
Lehet gyűlölni az autizmust.
Lehet gyászolni azt az életet, amit valaha elképzeltünk a gyermekünknek és saját magunknak.
De a gyermekünket nem tehetjük meg ennek a tragédiának.
Mert ő nem egy diagnózis.
Nem bizonyíték egy oltás mellett vagy ellen.
Nem egy elrontott élet.
Nem egy „mi lett volna, ha”.
Egy gyermek.
A mi gyermekünk.
Értem azt is, amikor egy szülő kapaszkodót keres. Amikor azt mondja: bármit kipróbálnék, csak segítsen.
De itt mindig megakadok.
Kipróbálhatunk bármit. De tudjuk előre, hogy használni fog? Tudjuk, hogy nem árt?
És ha nem tudjuk, kivel játszunk?!
Nem magunkkal.
A gyermekünkkel.
Talán ezért félek azoktól a mondatoktól is, amelyek túl korán ígérnek megoldást. Egy kétségbeesett szülő számára a „talán” nagyon könnyen „biztosan” lesz, a „vizsgálják” pedig „működik”.
Én is szeretném, ha egyszer többet tudnánk. Ha lenne segítség ott, ahol segítségre van szükség.
De nem mindenáron.
Közben a cikk alatti kommentekben elszabadult minden. Oltáspártiak, oltásellenesek, tanulmányok, orvosok, sértegetések, személyeskedések. Valakit „csürhének” és „hulladékba valónak” neveztek. Egy autista hozzászólót is elkezdtek sértegetni.
És valahol itt veszítette el számomra végleg a jelentőségét az eredeti vita.
Mert miközben mindenki az autista gyermekekért harcol, mintha néha pont az autista ember tűnne el az egészből.
Én nem tudom, mi okozza az autizmust.
Nem tudom, lesz-e valaha egyetlen válasz erre a kérdésre. Azt sem tudom, hogy húsz év múlva mit fogunk egészen másképp tudni róla, mint ma.
Remélem, sokkal többet.
De egyvalamit tudok.
Amíg keressük a miérteket, vigyáznunk kell arra, hogy közben ne veszítsük szem elől azt, akiről az egész szól.
A gyermeket.
Mert lehet, hogy egyszer felnő.
Lehet, hogy egyszer érteni fogja.
Lehet, hogy egyszer elolvassa, mit írt róla az anyja.
És akkor már teljesen mindegy lesz, hogy évekkel korábban kinek volt igaza egy internetes vitában.
Nem egy diagnózisról beszélünk.
Nem egy oltási vita bizonyítékáról.
Nem egy elrontott életről.
Nem arról, hogy mi lehetett volna.
Egy gyermekről.
És bármit keresünk, bármit kutatunk, bármiben hiszünk vagy kételkedünk, ezt soha nem szabad elfelejtenünk:
CSAK A GYERMEK A FONTOS.
Tükör és szirmok 