Tegnap klumpát kerestem.
Nem akármilyet. Puhát, kényelmeset, olyat, amiben hosszú órákon keresztül lehet állni, mert ha egész nap a pincében vagyunk, estére fáj a talpam. Sőt, igazából nem is este. Másnap reggel. Az első pár lépés pocsék, aztán begyúrom, bejáratom, és megy tovább az élet.
Ahogy régen.
És itt valahol meg kellett volna állnom egy pillanatra.
Mert nem Puma fáj.
A másik lábam talpa fáj.
Pont úgy, mint március előtt.
Fél évvel ezelőtt, március 24-én egyetlen rossz mozdulattal megállt körülöttem minden. Egyik pillanatban még mentem, tettem a dolgom, a következőben pedig már nem tudtam ráállni a lábamra. Műtét, csavarok, sín, járókeret, kerekesszék. Tíz méter séta után úgy éreztem, lefutottam a maratont.
Március 27-én feküdtem, és néztem a könyveket a polc mellett.
Fel kellett volna pakolni őket.
Akkor azt írtam:
Majd három hónap múlva.
Tegnap felpakoltam a könyveket.
Nem három hónap lett belőle.
Hat.
De ki számolja már?
Én biztosan nem.
Pedig hónapokon keresztül számoltam mindent. A napokat. A heteket. A lépéseket. Hányszor mentem végig a lakáson. Mikor vehetem le a sínt. Mikor tehetem le a járókeretet. Mikor terhelhetem. Mikor jutok le újra a pincébe. Mikor tudok egyedül ellátni mindent Virág körül. Mikor mehetek le a lépcsőn. Mikor tudok végre beülni a kádba.
Júniusban még minden ilyen apróság esemény volt.
Az első lépések.
Az első fél nap a pincében.
Június 18.
Aztán egyszer csak abbahagytam a számolást.
Nem tudom, mikor történt.
Nem volt olyan reggel, amikor felkeltem, kinyújtóztam, és ünnepélyesen bejelentettem:
– Na. Meggyógyultam. Holnaptól minden a régi.
Egyszerűen csak egyre több lett a dolgom, és egyre kevesebbet gondoltam Pumára.
Megint lett munka. Osztás. Élelmiszermentés. Pince. Vágás. Töltés. Befőzés. Lett 169 üveg almapaprika, mert természetesen ha az ember egyszer végre újra rendesen tud járni, rögtön teljesen ésszerű mennyiségű paprikát kell eltennie.
Visszajött a háztartás.
Visszajött az, hogy egyszerre mosok, pakolok, főzök, intézek valamit, közben eszembe jut még három másik dolog, és estére fogalmam sincs, hogyan lett reggelből este.
Most pedig bepótolom a tavaszt.
Azt a tavaszt, ami nálunk tulajdonképpen kimaradt.
Szanálok. Pakolok. Mosok. Takarítok. Helyére teszem azt, ami fél éve vár rám.
A könyveket is.
Júniusban, amikor tíz hét fekvés után kezdtem visszakapni az életemet, feltettem magamnak egy kérdést:
Ha újra járhatok, tudok-e majd lassabban élni?
Most már tudom a választ.
Nem.
Egy fenét.
Pontosan ugyanolyan hülye vagyok, mint előtte. Ha van előttem tíz elintéznivaló, keresek mellé még kettőt. Ha nincs dolgom, találok. Ha elfáradok, azt mondom, holnap pihenek, aztán másnap reggel már pakolok valamit.
Visszaállt a régi rendszer.
Csakhogy közben mégsem ugyanaz az élet jött vissza.
Mert miközben én Pumával voltam elfoglalva, miközben tanultam újra járni, lépcsőzni, visszatalálni a pincébe és a saját hétköznapjaimba, egyszer csak megérkezett valaki.
Nimród.
Nimi.
És mire észbe kaptam, ő lett a minden.
Júliusban még arról írtam, hogy hazatért. Hogy egy kisfiú megérkezett a családunkba, és valami ettől bennem is a helyére került.
Akkor még nem tudhattam, milyen lesz, amikor már nem „a kisfiú, akit örökbe fogadtak”.
Hanem egyszerűen Nimi.
Aki tapsol. Aki kezet fog. Akinek vannak kedvencei és vannak dolgok, amelyekre olyan arcot vág, hogy azon muszáj nevetni. Aki napról napra egyre kevésbé egy történet, amit elmesélek, és egyre inkább egyszerűen része az életünknek.
Az én életemnek is.
Furcsa fél év volt.
Először elvett tőlem szinte mindent, amit természetesnek hittem. Aztán darabonként visszaadta.
A járást.
Az önállóságot.
A pincét.
A munkát.
A kádat.
A rohanást.
Még a tavaszról ott maradt könyveimet is.
És közben adott valakit, aki márciusban még nem volt az életem része.
Talán ezért nem mondhatom azt, hogy minden ugyanolyan lett, mint régen.
Nem lett ugyanolyan.
Jobb lett.
Puma pedig?
Köszöni, jól van.
Olyannyira, hogy tegnap este már azért kerestem új klumpát, mert a sok állástól megint fáj a talpam.
Természetesen a másik.
Ahogy régen.
A rendszer sikeresen visszaállt. ❤️
Hozzászólás