Eltelt bő két hét a műtét óta, és azóta, hogy újra itthon vagyok.
Egyre nehezebben viselem az ágyhoz kötöttséget. Az agyam is kezdi feladni – ennyi semmittevés után már az információkat sem nagyon fogadja be.
Amit viszont nap mint nap látok és tapasztalok, az nemcsak meglepett, hanem kimondhatatlanul jó érzéssel tölt el.
Józsi. Jön, megy, tesz-vesz, ellát. Megcsinál mindent, amit eddig én tettem. Szó szerint mindent. Ellátja Virágot minden téren. Rendben tartja a lakást is, a maga módján. Közben ugyanúgy csinálja a töltést, a vágást. Elképesztő. Csak bírja… csak ne dőljön ki ő is.
Virágom, drága gyöngyöm. Soha nem gondoltam volna, hogy autistaként ekkora alkalmazkodóképesség van benne. Józsi teljesen másképp csinál vele mindent, mint én. És ő tűri. Sőt, szó nélkül elfogadja. Annyira okos. Egyszerűen elképesztő.
Gáborom és Kleo.
Amikor Józsi nem tud mellettem lenni, ők ugranak. Külön kérés nélkül. Kleo, aki fiatalabb, mint én voltam, amikor Virág megszületett, pelenkázza. Mosolyogva. Persze szeleburdi fiatalok, de a maguk módján helytállnak. És bármit kérek, megteszik.
Én meg… hát szenvedek. Sírok minden miatt. Mindig.
Még éjjel sem voltam soha 5-6 óránál többet ágyban. Most meg naponta összesen 1-2 órát vagyok egy talpon. Szörnyű. Néha elviselhetetlen.
De a családom nélkül tényleg az is lenne.
Hiszen ott van anyu is, akire bármikor számíthatok. Az öcsémék is jönnének azonnal, ha gond lenne.
Tényleg igaz a mondás: bajban derül ki, kinek mennyit érünk.
Van persze negatív tapasztalat is… de az most nem érdemel szót.
Most egy dolog számít. A gyógyulás.
Hogy két hónap múlva lábra álljak. Hogy, ha nehéz is lesz az eleje, elinduljak a saját lábamon. És egyszer majd visszaadhassam azt a rengeteg segítséget, amit most kapok.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás