Tükör és szirmok

Ma osztás volt.

Tizenegy hét után először töltöttem el egy fél napot lent, a pincében. Ugyanott, ahol annyi család megfordul nálunk hónapról hónapra.

Reggel még azon gondolkodtam, vajon bírni fogom-e. A lábam hogyan viselkedik majd. Mennyi idő után akarok feljönni.
Azt hittem, erről fog szólni a nap.

Tévedtem.

A családok egymás után érkeztek. És szinte mindenki ugyanazzal kezdte:
– Hogy vagy? – Jobban vagy már? – Mikor engednek teljes terhelésre? – Fáj még? – De jó, hogy újra itt vagy!

Őszintén szólva nem is számítottam rá, hogy ennyien figyeltek. Hiszen én csak fent ültem a szobában. Hónapokig. Néha már az ember azt hiszi, észre sem veszik a hiányát.
Aztán kiderül, hogy mégis.

A nap egyik legszebb pillanata azonban nem az osztásnál történt.

Kimentem egy kicsit az utcára. Megnézni, hogyan haladnak a fiúk a kerítéssel.

Közben meglátott a szembeszomszéd. Éppen telefonált. Azt hittem, csak intünk egymásnak.
Ehelyett félretette a telefont.
Pár percet beszélgettünk.

Apróság.

Mégis ezt vittem magammal estére.

Mert vannak helyzetek, amikor egy ember nemcsak rád néz, hanem meglát téged.
És ez többet ér, mint gondolnánk.

Majd jött egy régi ismerős.
Olyan valaki, akit még lánykoromból ismerek.
Meglátott.
Odajött.
Megölelt.
Megpuszilgatott.
És abban a pillanatban nem a járókeretet látta. Nem a bicegést. Nem a sérült lábat.
Engem látott.

Furcsa nap volt.

Reggel még azt hittem, a joghurtokról, a járókeretről és a 45 kilóról fog szólni.
Este pedig rájöttem, hogy nem ezek maradtak meg bennem.
Hanem az emberek.
Azok a kérdések.
Az a pár perc beszélgetés.
Az az ölelés.
És az a jóleső érzés, hogy néha azt hisszük, elfelejtettek minket, pedig csak ki kell lépnünk újra az emberek közé, hogy rájöjjünk:
nem felejtettek el.