Hétfőn jött Niki körmöt építeni.
Tudod, az a fajta délután, amikor végre nem nekem kell intézni, számolni, szervezni, csak ülök, és hagyom, hogy valaki más dolgozzon helyettem. Már az is ritkaság.
Ahogy a sablont illesztgette, hirtelen elnevettem magam
– Te Niki, nézd már, ez az ujjam mintha egy másik irányt venne.
Ránéztem, és nem tudtam nem nevetni. Az egyik ujj jobbra tartott, a másik balra, a középső meg valahol félúton feladta. Mondtam is neki, hogy nálam az ujjak olyanok, mint a hétfő reggelek – mindegyik más hangulatban indul. 😂
És hát igen… a kezem. Őszintén? Ráncos, mint egy 90 éves nénikéé. Nem szép, nem sima, de ismerős. Minden gyűrődésében benne van valami: a sok kézmosás, a disznóvágások, az osztások, a befőttesüvegek kupakjai, a gyerekkéz, amit ezerszer megszorítottam, és a fakanál, amit ezerszer kevertem. Ezek a ráncok nem hibák – ezek az élet vonalai.
Ahogy Niki formázta a körmömet, én meg csak néztem a kezeimet, rájöttem: ezek a ferdeségek, ráncok, görbületek pont úgy jók, ahogy vannak. Nem modellekre valók, hanem történetekre. És ha néha meg is hajlottak, sosem törtek el.
Most tíz új körmöm van. Az egyik jobbra tart, a másik balra, a kisujj meg valószínűleg szabadságon van. De legalább nevetünk rajta. Mert lehet, hogy a kezem nem tökéletes – de a nevetés még mindig feszes rajta.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás