Tegnap minden a szokásos pörgésben indult. Délelőtt hívtak: megérkezett a Magyarok kenyere lisztadomány, tudunk-e érte menni mondjuk egykor? Mondtam: megoldjuk. Aztán visszahívtak – „jobb lenne most”.
Ám legyen.
Gyors döntés, gyors szervezés, gyors mozdulatok.
Az ilyen helyzetben nincs idő mérlegelni, csak cselekedni.
Negyvennégy családot kellett rövid idő alatt összeszedni, köztük sok nagy létszámú, hétfős háztartás. Az ember ilyenkor automatikusan kapcsol: fejben oszt, telefonál, koordinál, és közben valahogy minden működik. Megy a liszt, jönnek az emberek, gördül az élet.
Aztán, mikor a második családot kísértem ki, hirtelen nagy dörömbölés, gyereksírás szakította meg a rutint. Nem értettem először, honnan jön, csak a hangból éreztem, hogy baj van. Visszaléptem a telefonomért, és elindultam a hang irányába.
Ott állt egy kislány, három házzal odébb tőlünk, sírva, dörömbölve az ajtón.
„Nem engednek be!” – zokogta.
Jaj, drágám, ezt nem hiszem – mondtam neki. – Biztosan van otthon valaki?
„Igen.”
De a hangjában benne volt a bizonytalanság.
Ismertem a családot. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Felhívtam az anyukát, és kiderült: tényleg nincs otthon senki. Anyuka szólt az iskolába, hogy a kislány a nagypapához menjen, de az üzenet útközben elveszett. Az iskolában elfelejtettek szólni.
Ott állt a gyerek, kulcs nélkül, otthon nélkül, a saját háza előtt. Rémülten, bizonyára minden is végigfutott a gondolataiban.
És abban a pillanatban már nem az osztás járt a fejemben, nem a listák, nem a zsákok. Csak az, hogy valakinek haza kell érnie.
Mert lehet, hogy aznap lisztet osztottam, de amit igazán adni lehetett, az a figyelem volt. Az a néhány lépés, amivel odamentem.
A nap végére minden család megkapta a csomagját, a kislány is megnyugodott, a ránk zúduló káosz megint helyreállt.
És valahogy ez maradt bennem:
nem a liszt mennyisége számít, hanem az, hogy kihez futsz oda, amikor meghallod a sírást.
Tegyük meg azt a pár lépést, emberek vagyunk, s maradjunk is azok.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás