Van, aki akkor érzi jól magát, ha napközben csend van körülötte.
Van, aki akkor, ha beszélgethet.
Van, aki szabadságra vágyik.
És van, aki társaságra.
Mindkettő normális.
A baj csak akkor van, amikor nem értjük, hogy a másik nem ellenünk van — csak máshogy szeret.
Tegnap itt volt egy házaspár.
A feleség panaszkodott, hogy amikor ő hazaér a munkából, a férje kint marad a műhelyben. Ő meg bent ül, vár, néz kifelé, és hiányzik neki a másik.
Mondom is a férjnek:
„Ernőke, örülj neki, hogy a feleséged téged vár.
Ma már ritkaság az, amikor valaki nem a telefonját, hanem téged akar.”
És itt jön az én részem.
Én napközben tök jól elvagyok egyedül.
Dolgozom, intézek, pörgök, mentek, csövekszem, amit kell.
De amikor Józsi hazaér?
Na ott átkapcsolok puli üzemmódba.
Nem szégyellem.
Követem, mint a puli a kaputól a kamráig, a terasztól a házig.
Nem ugrálok, nem csaholok (jó, néha ugatok kicsit 😂), csak ott vagyok.
Mert az otthon, az vele teljes.
Nem azért, mert nélküle nem vagyok egész —
hanem mert vele vagyok több.
És ezt meg kell becsülni bennünk.
Mindannyiunkban.
Ne szégyelld, ha ragaszkodsz valakihez.
Ne szégyelld, ha várod.
Nem gyengeség az, hanem ajándék.
Akihez jó hazaérni, azt nem elengedni kell,
hanem megölelni.
Puli kutya szerelem.
Büszkén hordom. 🐾❤️
Tükör és szirmok 
Hozzászólás