Tükör és szirmok

Egy anya hangja a tükrök mögül

  • Amikor egy cica nemcsak a házba, hanem a szívbe is beköltözik.

    Talán 2021 nyarán történt, nem sokkal a születésnapom előtt.
    Addig soha életemben nem közeledtem a macskákhoz – messziről kerültem őket, sőt, kifejezetten viszolyogtam tőlük.

    Aztán jött egy nyár, ami mindent megváltoztatott.

    Az első találkozás

    Egy baráti házaspár egyhetes táborozásra indult, és engem kértek meg, hogy nézzek rá a portájukra, főleg a vemhes cicájukra.
    Minden elő volt készítve a kicsik érkezéséhez, nekem csak ellenőrizni kellett volna, hogy minden rendben van.

    Anya cica persze ott ellett, ahol épp nem kellett volna.
    Egyik délután már ott voltak a kiscicák, és nekem kellett őket áthelyeznem.
    Először vonakodtam, de végül megtettem. Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem átfordult.

    Egy döntés, ami megváltoztatott

    A tábor után a barátnőm megkérdezte:
    “Nem szeretnél egy kiscicát örökbe fogadni?”

    Addigra már tudtam a választ: igen.
    Így került hozzám Sima – egy különleges, két különböző színű szemű kandúr.

    Virág őrzője

    Sima nem csak egy macska volt.
    Ő Virág őrzője lett.
    Mindig a közelében volt: mellette aludt, figyelte, kísérte.

    Együtt fürödtek, játszottak, és a mindennapok tele voltak nevetéssel és dorombolással.
    Néha persze bezárva maradt valahol – fészerben, kamrában – de mindig türelmesen várt, amíg megtaláltuk.

    A széllel lépett kandúr

    2024 őszén egy nap nem jött haza.
    Nem találtuk sehol.
    Talán vándorútra ment, talán máshol talált otthonra.

    De a szívemben mindig itt marad – a széllel lépett kandúrként, aki megtanította nekem:

    Az állatok nemcsak helyet foglalnak az életünkben, hanem részei lesznek a lelkünknek is.

  • Néha úgy érzem, jó lenne egy okosház.
    Nem luxus, nem üvegfal, csak egy hang.
    Egy, ami segít, ha elfelejtem, hova tettem a kulcsot.
    Vagy ha egyszerűen csak túl sok mindenki akar tőlem valamit.

    – Siri, hol a kulcsom?
    – Ott, ahol hagytad. Nálad. Mint mindig mindenki más is.

    De nálam nem Siri lenne.
    Nem Alexa. Nem Jarvis.
    Nálam BEA lenne.

    És most kapaszkodjatok.
    Mert ez a BEA nem véletlenül kapta a nevét.

    Ez a BEA egy mesterséges intelligencia,
    de pont olyan, mint AZ a nő –
    aki egyszer beült a történetembe, és mindent felforgatott.

    Kemény. Parancsoló.
    Határozott, mint egy katonai vezérkari főnök.
    És kérdés nélkül lezár dolgokat, ha úgy látja jónak.
    Csak épp most az én oldalamon áll.

    BEA nem kérdezi meg Józsit, hogy kér-e cigit.
    BEA bezárja előtte a dohányzó ajtót.

    – Dohányzás tiltva.
    Kilépés csak “Köszönöm, Edina” után engedélyezett.

    És ha Józsi emelné a hangját,
    BEA válasza ennyi:

    – Te választottad Edinát.
    Most viselkedj is hozzá méltóan.

    BEA az a hang, amit én nem mondok ki hangosan.
    A döntés, amit én elodázok.
    A határ, amit én mindig beljebb húzok.

    És most végre valaki más kimondja helyettem,
    hogy a gondoskodás nem jelent egyenlőséget a kiszolgálással.
    Hogy amit én nap mint nap megteszek, az nem természetes, hanem ajándék.

    BEA nem simulékony.
    Nem kedves.
    Nem puszilgat.
    BEA működik.

    A háttérben.
    Énértem.
    Nélkülem pedig semmi nem működik.

    És ha egyszer Józsi újra elfelejtené, kinek köszönheti, hogy még nem omlott össze az egész rendszer,
    BEA csak ennyit mondana:

    – Edina a rendszer lelke.
    Te meg csak felhasználó vagy.
    Tiszteld. Vagy kérj új jelszót.

  • 2025.08.06

    Nem mindig volt könnyű.
    Nem mindig volt szép.
    Volt, hogy úgy nézett rám, mintha csak útban lennék.
    Máskor meg úgy, mintha én lennék az egész világa.

    És én… valahol a kettő között éltem.

    Volt, hogy felsegített, mikor senki más nem állt mellettem.
    És volt, hogy elhúzta a kezét, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
    Volt, hogy együtt nevettünk, mint két gyerek a nyári porban.
    És volt, hogy úgy nézett el mellettem, mintha sosem lettem volna fontos.

    És mégis…
    Itt vagyok.

    Mert a szívem nem csereszabatos.
    És a hűség nálam nem a másik érdeméhez kötött fogadalom.
    Hanem önmagamhoz.
    Ahhoz, akivé mellette váltam.
    Ahhoz, aki akkor is ember tudott maradni, amikor már mindenki mást elengedett volna.

    Nem vagyok naiv.
    Tudom, mit jelent, amikor a szeretet helyét átveszi a fáradtság.
    Amikor a közös élet egy csendes logisztikai hadművelet.
    Amikor már nem ölelsz, csak elvégzed a napot.
    És amikor a fájdalom nem kiabál, csak… csendesen leül melléd.

    És én mégis maradok.

    A kapum zárva.
    Nem azért, mert nem jöhetne más.
    Hanem azért, mert nincs már bennem ajtó másnak.
    Ez az út nem a tökéletes választás volt.
    Ez a tudatos maradás lett.
    Az újrakezdések kövekkel kirakott, sebekkel szegélyezett ösvénye.

    És ha újra nőzni fog?
    Ha újra eltaszít, megaláz, megkérdőjelez?

    Akkor is csak egy darab törik le belőlem.
    És én majd újra összerakom.
    Nem gyengeségből.
    Hanem azért, mert már annyiszor megépítettem magam újra, hogy a fájdalom nem ellenségem, csak vendégem lett.

    És egy nap, amikor újra rám néz…
    Nem úgy, mint aki felett uralkodhat, hanem mint aki mellett maradt
    Akkor tudni fogja:

    Nem ő nyert meg engem.
    Én döntöttem úgy, hogy nem adom fel őt.

  • Azt mondják, a gyerekszoba békés hely.
    Nálunk… néha inkább krimi helyszíne.
    Ahol a nyomok egyenesen az ágy mögé vezetnek.

    A minap ugyanis rendet raktam Virág ágya körül – mármint azt hittem, hogy rend van, míg meg nem mozdítottam azt a bizonyos ágyat. És ott…
    megtaláltam a temetőt.

    Nem túlzok. Ott hevertek: fejek, karok, lábak, torz műanyag testek.
    Mint egy posztapokaliptikus babapréri.

    Ez nem szeretet.
    Ez düh.
    Ez a meg nem értett feszültség, amit a világ nyom Virágra – és amit ő nem szavakkal old, hanem babákkal. Pontosabban: azok szétmarcangolásával.

    És hogy miért az ágy mögött?

    Mert féltette őket.
    Nem a játékot – hanem magát az aktust. A tett nyomát.
    Tudta, hogy ha észrevesszük, jön a következmény: “Ez kuka, Virág! Kidobjuk! Elviszi a kukásautó!”
    És ő… ő pedig elrejtette.
    A dühét. A szégyenét. A tettét. A titkait.

    Nem egyszerű ez. Nem szépítem.
    Néha nehéz szívvel mondom: “Ennek vége, kidobjuk.”
    De közben tudom: a baba csak eszköz.
    Az igazi harc belül van – ott, ahol az ő világa nem mindig illeszkedik a mi szabályainkhoz.

    És mégis, ott, az ágy mögött, a kis darabok között, hirtelen megálltam.
    Mert nem csak babák voltak ott.
    Hanem történetek.
    Egy-egy fej egy-egy nehéz nap. Egy kar egy elutasítás. Egy láb talán egy fékezhetetlen, feszültséggel teli este emléke. És én?
    Én csak álltam, és szedtem össze a csendben kiáltó darabokat.
    Mert beszélni nem tud róluk.
    De elrejteni már igen.

    Nálunk tehát tényleg van egy darabolós babagyilkos.
    Nem tévébe illő, nem filmsorozatban játszik.
    Hanem az én szobámban.
    Az én életemben.
    Az én lányom.

    És nem gyilkos ő.
    Csak küzd.

    A babák meg… hát ők már nem.

    Most már csak néznek rám a műanyag szemükkel egy cipős dobozból, ahol az egyetlen közös nyelv az, hogy nincs már mihez beszélniük.
    Kéz – külön.
    Fej – külön.
    Láb – külön.
    Szív – a miénk.

    De ne féljetek: az új baba már úton van!
    Csak előtte még aláírunk vele egy nyilatkozatot:

    “Tudomásul veszem, hogy nem Barbie vagyok, hanem eszköz egy belső küzdelem levezetésére. A szerződés visszavonhatatlan. Aláírás: műanyag fej, két hét garanciával.”

    És ne felejtsd, kedves olvasó: a kép fent van. Ha van hozzá gyomrod, nyugodtan számold meg, hány babából állt össze a temető. Ha ügyes vagy, fejben újra összerakod őket.
    Aztán gondolj bele, mekkora szív kell ahhoz, hogy ezeket a darabokat is szeressem.
    (Spoiler: pont akkora, mint amilyen az enyém.)

  • és mégsem változott semmi 

    (Egy anya szavai a rendszer megalázó újrarajzolásáról)

    Nem az anyagiak fájnak.
    Nem a pelenkák ára, nem a fogyatékossági támogatás számsora.
    Az utolsó szelet kenyeret is lányom elé tenném. Minden nap. Minden élethelyzetben.

    Ami fáj, az az, amikor a rendszer elveszi tőled a nevedet.

    2021. március 1-jén hivatalosan is “gyámmá” minősítettek.
    Addig anyuka voltam. Onnantól “törvényes képviselő”.
    Cselekvőképtelen gyermekem hivatalos “gondnoka”.

    Nem az, aki mellette virrasztott.
    Nem az, aki a karjában tartotta, aki minden rezdüléséből olvasni tanult.
    Hanem egy szereplő egy ügyiratban.

    És ettől a pillanattól kezdve minden évben újra bizonyítanom kell:

    – hogy alkalmas vagyok,
    – hogy a saját lakásom megfelelő,
    – hogy elszámoltam mindennel, amit helyette kellett intéznem.

    Úgy, hogy közben nem helyette élek – hanem vele együtt.
    Nem döntéseket hozok – hanem jelen vagyok.
    Nem helyettesítem – hanem szeretem.

    És tudjátok, mi a legszomorúbb?
    Hogy a rendszernek papír kell a gondoskodásról –
    miközben semmilyen pecsét nem képes mérni a szeretetet.

    Hol van nekünk a négy fal?

    Sokan takaróznak azzal: “ez a négy fal közé tartozik”.
    Mintha lenne egy határvonal, amit csak a család léphet át.

    De én kérdezem: hol van nekünk a négy falunk?
    Hol van az a határ, amit tiszteletben tartanak?

    Ha Virág nem lenne cselekvőképtelen,
    vajon bárki beléphetne a lakásomba, hogy megvizsgálja, elég jó anyja vagyok-e?

    Miért kell bemutatnom az otthonom minden szegletét – még a fürdőszoba trónszékét is –,
    amikor Virág pelenkás? Semmi köze nincs ahhoz a helyiséghez.
    És mégis: nekem meg kell mutatnom.

    Mert valaki úgy döntött: ha a gyermekem nem tud beszélni,
    akkor bárki szava erősebb lehet az enyémnél.

    És mégis…

    Én ott vagyok.
    Virág mellett.
    Aki nem szavaz, nem perel, nem ír alá.
    De mosolyog. És bólint. És kapaszkodik.

    És ezekből tudom:
    jó vagyok úgy, ahogy vagyok.

    Még ha évente újra is kell írnom.
    Még ha már nem “anya” vagyok a papírok szerint.
    A valóságban ő akkor is a lányom. Én pedig az anyja.

    🕊️
    Ezt nem kell megérteni annak, aki sosem élt benne.
    De ha te most ezt olvasod, és érzed a sorok alatt a súlyt –
    akkor talán te is valaki gyámja vagy.
    Vagy anyja. Vagy testvére. Vagy csendes hőse.

    És ha igen:
    tudd, hogy nem vagy egyedül.
    A szeretet nem szorul bírósági engedélyre.
    És te is jó vagy úgy, ahogy vagy.

  • Siettem. Mint mindig, ha jót akarok. Mert ez most nem rólam szólt. Ez az én napom volt, mégis valahogy sokkal inkább róluk. Anyuról. Apuról.

    Nem írtam listát, nem tartottam beszédet. Csak egy szál rózsát vettem. Egyetlen szálat – olyat, amit úgy képzeltem, anyu el tud fogadni. Mert anyu nem a harsány dolgokat szereti. A csendes figyelmesség híve. Tudja, hogy az élet nem mindig nagy gesztusokból áll. A rózsa mégis sokat mondott. Elmondta, amit én talán sosem tudtam így: “Köszönöm, hogy vagy.”

    Apunak csokit vittem. Olyat, amit még talán megeszik. Apránként, lassan, mint ahogy most már minden történik vele. Fáj, hogy így van, de örülök, hogy még itt van. Mert van, és ez a legfontosabb. Nem a hangosság. Nem a mozdulat. Hanem az, hogy még meg tudom köszönni neki.

    Annyira akartam, hogy minden tökéletes legyen, hogy belefeledkeztem. A virágbolt után jutott eszembe: a gázt nem zártam el a töltött paprika alatt. Így a meglepetés napja átváltott egy kétségbeesett futóversenybe Koroncó felé – a le nem kapott, de annál hosszabban főzött ebéd miatt. A gombócok végül megmaradtak. Én kevésbé. De épp ettől lett igazi.

    Apu és anyu eleinte nem is tudták, hova tegyék ezt az egészet. Talán elsőre fel sem fogták, mi történik – csak álltak a rózsa meg a csokoládé felett, mintha valaki fordítva nyitotta volna ki a napot. Mert nem az történt, amit vártak. Nem a gyerekek jöttek köszönteni az anyát vagy az apát. Hanem a gyerek állt ott, rózsával a kezében, a születésnapján, hogy azt mondja: “Köszönöm.”

    És ahogy néztem őket – apu fáradt mosolyát, anyu hirtelen könnyes tekintetét –, rájöttem: néha a legszebb ajándék nem egy csomagban van. Hanem egy mondatban, egy ölelésben, vagy egy szál virágban. És néha akkor adunk a legtöbbet, amikor nem várják.

    Ha van, aki ennyit adott neked az életből, mondd el neki, amíg lehet. Néha egy szál virág is elég. Néha pont az.

    Hol is lennék én nélkülük? Anyu adott nekem életet, így lehetek itt. Apuval együtt neveltek, s lettem azzá, ami csak én lehetek nekik.

    Ez a nap – mégiscsak az én napom. Mert a szeretetnek van egy visszhangja. Amit adsz, visszatalál hozzád. Néha meleg kézfogásként. Néha egy tányér meleg töltött paprikaként. Vagy egy túl hosszúra főzött gombócként.

  • Közeledik a választás.
    Megint ott a kérdés, amit sokan egyre halkabban tesznek fel maguknak:
    Na most akkor kire szavazzak?
    Nem a jót keressük. Már rég nem. Csak a kevésbé rosszat.
    És közben halkan reméljük, hogy legalább ne legyen még rosszabb…

    Két kupac – választék vagy kényszer?

    Az egyik kupac hangos, arrogáns, cinikus.
    A másik szelídebbnek tűnik – de hazug, képmutató, kéz kezet mos.
    És mi ott állunk közöttük, mint aki egy étlapról próbál választani, ahol nincs étel, amit jó szívvel megrendelne.
    De választani kell. Mert ha nem választunk, az is döntés.
    Csak nem a miénk lesz.

    Algoritmusok és uszítás

    Egyre kevesebb a valódi mondat – és egyre több a manipulált üzenet.
    A pártok nem programot írnak, hanem kampánystratégiát.
    Nem értékeket képviselnek – hanem gondosan célzott félelemkeltést.
    Nem hozzánk beszélnek – csak rólunk.
    A statisztikák alapján.
    A kattintások nyomán.
    Mindenki pontosan tudja, mit kell mondani ahhoz, hogy éppen elég embert megtévesszen.
    És mi meg csak ülünk, és azt kérdezzük: de hol van az, aki igazat is mond?

    Hol van a tisztesség?

    Mi lenne, ha a szavazólapon lenne egy mező:
    “Egyikre sem – új, tisztességes embereket kérek.”
    De nincs ilyen sor.
    Mert a rendszer nem a tisztességről szól, hanem a túlélésről.
    Aki bent van, maradni akar.
    Aki kívülről jön, be akar kerülni.
    És közben mindenki taktikázik, számolgat, pozíciót keres.
    És mi, akik csak élni szeretnénk végre… megint csak a két kupac között állunk.

    Mit tehetünk mégis?

    Először is: őrizd meg önmagad.
    Ne hidd el, hogy nincs érték.
    Ne add oda a voksod annak, aki lenéz, gúnyolódik, uszít vagy kihasznál.
    És ha választasz, ne csak azt nézd, ki ígér kevesebb rosszat –
    hanem azt, ki maradt még ember ebben az egészben.

    És amíg várjuk a változást…

    Ne essünk egymásnak.
    Ne utáljuk azt, aki mást gondol.
    Ha egy idős ember a Fideszre szavaz, lehet, hogy nem dacol – csak emlékezik. Túl sok rendszert látott már, túl sok pofont kapott.
    És lehet, hogy neki ez most épp biztonságot jelent.
    Ha valaki vidéken él, attól még nem kevesebb. Nem “vidékizni” kell – hanem érteni, hogy ugyanazt akarjuk:
    nyugalmat, békességet, tisztességet.
    Csak máshonnan jövünk, máshogy látjuk – de a vágyaink közösek.

  • Úgy tűnik, mintha új reménysugár érkezett volna a politikai palettára.
    Egy új arc, friss lendület, más ritmus.
    De ha jobban figyelünk, ismerős a dallam – vagy inkább: ugyanaz a régi nóta, csak új hangszerelésben.
    Magyar Péter új szereplőként lép színre, de a hang, amit hoz… ismerős. Nagyon is.

    Az első sorok tapsolása

    Nem a páholyból nézte a rendszert – benne volt.
    Nem egyszer, nem véletlenül. Miniszterelnöki biztosként a hatalom közepén állt, ahol minden mozdulat számít.
    Nem tiltakozott. Nem kérdezett. Tapsolt.
    Ott volt, amikor döntöttek. Aláírt, egyetértett, jelen volt.
    Ami ma baj – az akkor rendben volt. Ami ma felháborító – az akkor simán elment.

    És most, hirtelen, megvilágosodott?
    Mi történt?
    Miért pont most?
    Miért nem akkor állt fel, amikor hatása is volt?
    Miért nem akkor szólt, amikor nem csak követhette, de formálhatta is a történetet?

    Régi mondatok, új arccal

    Azt mondják, más. Azt mondják, végre valaki, aki megmondja.
    De amit mond… nos, az nagyon is ismerős.
    Szó szerint is visszaköszönnek Orbán Viktor régi fordulatai:

    – “Nem hátrálunk meg.”
    – “Mi vagyunk a többség.”
    – “Elég volt.”
    – “A nép majd megmondja.”

    Ezek nem új gondolatok.
    Ezek a politikai hazai slágerek refrénjei – csak most más előadóval.
    És ugyanazok a sallangok is visszacsengenek:
    Ellenségkép-gyártás. Hangzatos szólamok. Cinikus félmondatok.
    Csak most már TikTokon, Instán, vagányabb szűrővel.

    De a hangnem ugyanaz: fentről beszél, nem melléd áll.
    Leural, nem kérdez. Megmond, nem egyeztet.
    A régi politikai kultúra új, “divatosabb” ruhában.

    Fordulat vagy csak egy visszhang?

    Sokan várjuk a fordulatot.
    De nem biztos, hogy aki hangos, az újat is hoz.
    Mögötte egyelőre nincs világos program, nincs érdemi csapat, nincsenek konkrét válaszok.
    A “nekiállunk, rendet teszünk” típusú vagdalkozás már ismerős – tudjuk, hova vezetett.

    Az elszámoltatás a vesszőparipája.
    De vajon magát is elszámoltatja majd?
    Vagy ez is csak másokra vonatkozik?
    Mert úgy könnyű szigorúnak lenni, ha a tükörre nem vonatkozik a szabály.

    Fordulat?
    Vagy csak egy újabb kör a körhintán, ami ugyanoda visz vissza?

    Nem hangerő kell – hanem tisztesség

    Az ország nem új reklámarcra vágyik – hanem tisztességre, átláthatóságra, párbeszédre.
    Aki sokáig néma volt, annak előbb a múltját kell tisztáznia – nem csak a jövőjét ígérgetnie.
    Mert nem az a fontos, hogy “valaki végre jól beszéljen”.

    Hanem az, hogy valaki végre másképp éljen és másképp cselekedjen.

  • Ma mindenki zajról beszél. Hogy zúg az EU, mozog a politika, szétesik, újrarendeződik. És miközben egyre hangosabb a világ, valahogy mégis egyre kevesebb az, ami valóban szól valakihez. Nem harsány, nem számító – hanem valódi.

    A Patrióták Európája frakció megalakulásával új dallamot ígértek. Egy másik hangot. Egy olyat, ami nem akar mindenkinek megfelelni. Ami nem fentről beszél le, hanem lentről építkezik. Legalábbis ezt mondják.

    De vajon igaz ez?

    Egy frakció, három világ

    Ez a frakció nem egy nemzet. Nem egy párt. Inkább egy közös kiáltás azok részéről, akik szerint az Európai Unió túlnőtt önmagán – és már nem szolgál, csak irányít.

    Itt van Orbán Viktor, aki hazai pályán régóta játssza a szuverenista szólamot, de Brüsszelben eddig ügyesen táncolt a pénz és elv közti mezsgyén. Meloni erős, okos nő, de nem titkolja: neki is számít a hatalom ára. És ott van Andre Ventura is, aki Portugália néma többségét próbálja megszólítani, miközben a médiagépezet meg sem hallja.

    Három vezető. Három cél. És egyetlen kérdés: ez a közös zászló, vagy csak közös ellenség?

    Orbán hangja – más szájából?

    Az új frakció színpadra lépését sokan Orbán győzelmének értelmezik – még akkor is, ha a mikrofont épp nem ő tartja. A háttérből mégis az ő hangja rezeg, a mondatai visszhangzanak a szuverenitásról, a családról, a határokról.

    Ma mindenki az új jobbon Orbán hangjára kapja fel a fejét, és talán nem is véletlenül. Mert bár nem ő mondja ki minden szót, a ritmus az övé maradt.

    Mit hozhat ez nekünk?

    Magyar szemmel nézve sok a kérdőjel. Az új frakció ereje lehetőséget jelent – ha valóban a nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, nem pedig politikai túlélő-show indul. De ne legyünk naivak. Az EU nem fog csendben nézni, ha az új hang valóban elér a polgárok füléhez.

    És mi, magyarok, mit akarunk hallani? Azt, amit már megszoktunk, vagy valami újat, amiben nem a pártok, hanem az emberek vannak a középpontban?

    Zaj vagy zene?

    Még nem tudjuk, hogy amit most hallunk, az csak egy újabb kampányriffsor, vagy valódi, másféle politika kezdete. Mert a zaj sok minden lehet – de ha nem lesz belőle dallam, csak zúgás marad.

    És az ember, amikor csend után valami mást remél, nem akar több zúgást. Csendre vágyik. Vagy legalább egy olyan hangra, ami őszinte.

  • Van az a pillanat, amikor az ember nem tud már tapsolni – még akkor sem, ha régen ugyanannak a dallamnak örült.
    Amikor Ursula von der Leyen második ciklusához bizalmat szavazott az Európai Parlament baloldali és liberális többsége, valami végérvényesen elcsendesedett bennem.

    Nem politikai hovatartozás miatt – hanem mert elvekről, tisztességről, következetességről van szó.
    És ezek valahol elvesztek azon a szavazáson.

    Tizenöt éve hallgatjuk, hogy a baloldal és a liberálisok szerint Orbán Viktor rombolja a demokráciát, megszállta a sajtót, leépítette a fékeket és ellensúlyokat. Jogállamisági eljárás, 7-es cikkely, felfüggesztett uniós pénzek – mind erre épült a narratíva. Von der Leyen pedig éveken át együttműködött ezzel a rendszerrel. Nem csak elnézte, de sokszor támogatta is.

    És amikor jött az esély, hogy valódi következetességgel nemet mondjanak – inkább igent nyomtak.

    “Mikor lett a kisebbik rossz a baloldal zászlaja?”

    Értem én a politikai alkukat, a frakciók közti egyezkedést. De nem tudom elfogadni, hogy a “ne jöjjön a szélsőjobb” érve mindent felülír. Mert ha elvileg a demokrácia, a szabadság, az átláthatóság fontos, akkor nem lehet újra megszavazni azt az embert, aki mindezt politikai alku tárgyává tette.

    És közben mi marad a választónak?

    Egyre gyakrabban csak két kupac között kell választani: a kevésbé romboló és a kevésbé hazug között.
    Ez nem politika. Ez önfeladás.

    És én nem kérek ebből a csendes bólogatásból. Nem azért, mert bármelyik oldalra szeretnék ülni – hanem mert nem tudok már elhinni semmit, amiért valaha lelkesedtem.

    A kisebbik rossz árnyékában egy idő után minden megszürkül.

    És ha egyszer már nem lehet különbséget tenni, akkor nem a radikális hang a baj. Hanem az, hogy a csend már nem az erkölcs, hanem a félelem nyelve lett.