(Egy anya szavai a rendszer megalázó újrarajzolásáról)
Nem az anyagiak fájnak. Nem a pelenkák ára, nem a fogyatékossági támogatás számsora. Az utolsó szelet kenyeret is lányom elé tenném. Minden nap. Minden élethelyzetben.
Ami fáj, az az, amikor a rendszer elveszi tőled a nevedet.
2021. március 1-jén hivatalosan is “gyámmá” minősítettek. Addig anyuka voltam. Onnantól “törvényes képviselő”. Cselekvőképtelen gyermekem hivatalos “gondnoka”.
Nem az, aki mellette virrasztott. Nem az, aki a karjában tartotta, aki minden rezdüléséből olvasni tanult. Hanem egy szereplő egy ügyiratban.
És ettől a pillanattól kezdve minden évben újra bizonyítanom kell:
– hogy alkalmas vagyok, – hogy a saját lakásom megfelelő, – hogy elszámoltam mindennel, amit helyette kellett intéznem.
Úgy, hogy közben nem helyette élek – hanem vele együtt. Nem döntéseket hozok – hanem jelen vagyok. Nem helyettesítem – hanem szeretem.
És tudjátok, mi a legszomorúbb? Hogy a rendszernek papír kell a gondoskodásról – miközben semmilyen pecsét nem képes mérni a szeretetet.
Hol van nekünk a négy fal?
Sokan takaróznak azzal: “ez a négy fal közé tartozik”. Mintha lenne egy határvonal, amit csak a család léphet át.
De én kérdezem: hol van nekünk a négy falunk? Hol van az a határ, amit tiszteletben tartanak?
Ha Virág nem lenne cselekvőképtelen, vajon bárki beléphetne a lakásomba, hogy megvizsgálja, elég jó anyja vagyok-e?
Miért kell bemutatnom az otthonom minden szegletét – még a fürdőszoba trónszékét is –, amikor Virág pelenkás? Semmi köze nincs ahhoz a helyiséghez. És mégis: nekem meg kell mutatnom.
Mert valaki úgy döntött: ha a gyermekem nem tud beszélni, akkor bárki szava erősebb lehet az enyémnél.
És mégis…
Én ott vagyok. Virág mellett. Aki nem szavaz, nem perel, nem ír alá. De mosolyog. És bólint. És kapaszkodik.
És ezekből tudom: jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
Még ha évente újra is kell írnom. Még ha már nem “anya” vagyok a papírok szerint. A valóságban ő akkor is a lányom. Én pedig az anyja.
🕊️ Ezt nem kell megérteni annak, aki sosem élt benne. De ha te most ezt olvasod, és érzed a sorok alatt a súlyt – akkor talán te is valaki gyámja vagy. Vagy anyja. Vagy testvére. Vagy csendes hőse.
És ha igen: tudd, hogy nem vagy egyedül. A szeretet nem szorul bírósági engedélyre. És te is jó vagy úgy, ahogy vagy.
Siettem. Mint mindig, ha jót akarok. Mert ez most nem rólam szólt. Ez az én napom volt, mégis valahogy sokkal inkább róluk. Anyuról. Apuról.
Nem írtam listát, nem tartottam beszédet. Csak egy szál rózsát vettem. Egyetlen szálat – olyat, amit úgy képzeltem, anyu el tud fogadni. Mert anyu nem a harsány dolgokat szereti. A csendes figyelmesség híve. Tudja, hogy az élet nem mindig nagy gesztusokból áll. A rózsa mégis sokat mondott. Elmondta, amit én talán sosem tudtam így: “Köszönöm, hogy vagy.”
Apunak csokit vittem. Olyat, amit még talán megeszik. Apránként, lassan, mint ahogy most már minden történik vele. Fáj, hogy így van, de örülök, hogy még itt van. Mert van, és ez a legfontosabb. Nem a hangosság. Nem a mozdulat. Hanem az, hogy még meg tudom köszönni neki.
Annyira akartam, hogy minden tökéletes legyen, hogy belefeledkeztem. A virágbolt után jutott eszembe: a gázt nem zártam el a töltött paprika alatt. Így a meglepetés napja átváltott egy kétségbeesett futóversenybe Koroncó felé – a le nem kapott, de annál hosszabban főzött ebéd miatt. A gombócok végül megmaradtak. Én kevésbé. De épp ettől lett igazi.
Apu és anyu eleinte nem is tudták, hova tegyék ezt az egészet. Talán elsőre fel sem fogták, mi történik – csak álltak a rózsa meg a csokoládé felett, mintha valaki fordítva nyitotta volna ki a napot. Mert nem az történt, amit vártak. Nem a gyerekek jöttek köszönteni az anyát vagy az apát. Hanem a gyerek állt ott, rózsával a kezében, a születésnapján, hogy azt mondja: “Köszönöm.”
És ahogy néztem őket – apu fáradt mosolyát, anyu hirtelen könnyes tekintetét –, rájöttem: néha a legszebb ajándék nem egy csomagban van. Hanem egy mondatban, egy ölelésben, vagy egy szál virágban. És néha akkor adunk a legtöbbet, amikor nem várják.
Ha van, aki ennyit adott neked az életből, mondd el neki, amíg lehet. Néha egy szál virág is elég. Néha pont az.
Hol is lennék én nélkülük? Anyu adott nekem életet, így lehetek itt. Apuval együtt neveltek, s lettem azzá, ami csak én lehetek nekik.
Ez a nap – mégiscsak az én napom. Mert a szeretetnek van egy visszhangja. Amit adsz, visszatalál hozzád. Néha meleg kézfogásként. Néha egy tányér meleg töltött paprikaként. Vagy egy túl hosszúra főzött gombócként.
Közeledik a választás. Megint ott a kérdés, amit sokan egyre halkabban tesznek fel maguknak: Na most akkor kire szavazzak? Nem a jót keressük. Már rég nem. Csak a kevésbé rosszat. És közben halkan reméljük, hogy legalább ne legyen még rosszabb…
Két kupac – választék vagy kényszer?
Az egyik kupac hangos, arrogáns, cinikus. A másik szelídebbnek tűnik – de hazug, képmutató, kéz kezet mos. És mi ott állunk közöttük, mint aki egy étlapról próbál választani, ahol nincs étel, amit jó szívvel megrendelne. De választani kell. Mert ha nem választunk, az is döntés. Csak nem a miénk lesz.
Algoritmusok és uszítás
Egyre kevesebb a valódi mondat – és egyre több a manipulált üzenet. A pártok nem programot írnak, hanem kampánystratégiát. Nem értékeket képviselnek – hanem gondosan célzott félelemkeltést. Nem hozzánk beszélnek – csak rólunk. A statisztikák alapján. A kattintások nyomán. Mindenki pontosan tudja, mit kell mondani ahhoz, hogy éppen elég embert megtévesszen. És mi meg csak ülünk, és azt kérdezzük: de hol van az, aki igazat is mond?
Hol van a tisztesség?
Mi lenne, ha a szavazólapon lenne egy mező: “Egyikre sem – új, tisztességes embereket kérek.” De nincs ilyen sor. Mert a rendszer nem a tisztességről szól, hanem a túlélésről. Aki bent van, maradni akar. Aki kívülről jön, be akar kerülni. És közben mindenki taktikázik, számolgat, pozíciót keres. És mi, akik csak élni szeretnénk végre… megint csak a két kupac között állunk.
Mit tehetünk mégis?
Először is: őrizd meg önmagad. Ne hidd el, hogy nincs érték. Ne add oda a voksod annak, aki lenéz, gúnyolódik, uszít vagy kihasznál. És ha választasz, ne csak azt nézd, ki ígér kevesebb rosszat – hanem azt, ki maradt még ember ebben az egészben.
És amíg várjuk a változást…
Ne essünk egymásnak. Ne utáljuk azt, aki mást gondol. Ha egy idős ember a Fideszre szavaz, lehet, hogy nem dacol – csak emlékezik. Túl sok rendszert látott már, túl sok pofont kapott. És lehet, hogy neki ez most épp biztonságot jelent. Ha valaki vidéken él, attól még nem kevesebb. Nem “vidékizni” kell – hanem érteni, hogy ugyanazt akarjuk: nyugalmat, békességet, tisztességet. Csak máshonnan jövünk, máshogy látjuk – de a vágyaink közösek.
Úgy tűnik, mintha új reménysugár érkezett volna a politikai palettára. Egy új arc, friss lendület, más ritmus. De ha jobban figyelünk, ismerős a dallam – vagy inkább: ugyanaz a régi nóta, csak új hangszerelésben. Magyar Péter új szereplőként lép színre, de a hang, amit hoz… ismerős. Nagyon is.
Az első sorok tapsolása
Nem a páholyból nézte a rendszert – benne volt. Nem egyszer, nem véletlenül. Miniszterelnöki biztosként a hatalom közepén állt, ahol minden mozdulat számít. Nem tiltakozott. Nem kérdezett. Tapsolt. Ott volt, amikor döntöttek. Aláírt, egyetértett, jelen volt. Ami ma baj – az akkor rendben volt. Ami ma felháborító – az akkor simán elment.
És most, hirtelen, megvilágosodott? Mi történt? Miért pont most? Miért nem akkor állt fel, amikor hatása is volt? Miért nem akkor szólt, amikor nem csak követhette, de formálhatta is a történetet?
Régi mondatok, új arccal
Azt mondják, más. Azt mondják, végre valaki, aki megmondja. De amit mond… nos, az nagyon is ismerős. Szó szerint is visszaköszönnek Orbán Viktor régi fordulatai:
– “Nem hátrálunk meg.” – “Mi vagyunk a többség.” – “Elég volt.” – “A nép majd megmondja.”
Ezek nem új gondolatok. Ezek a politikai hazai slágerek refrénjei – csak most más előadóval. És ugyanazok a sallangok is visszacsengenek: Ellenségkép-gyártás. Hangzatos szólamok. Cinikus félmondatok. Csak most már TikTokon, Instán, vagányabb szűrővel.
De a hangnem ugyanaz: fentről beszél, nem melléd áll. Leural, nem kérdez. Megmond, nem egyeztet. A régi politikai kultúra új, “divatosabb” ruhában.
Fordulat vagy csak egy visszhang?
Sokan várjuk a fordulatot. De nem biztos, hogy aki hangos, az újat is hoz. Mögötte egyelőre nincs világos program, nincs érdemi csapat, nincsenek konkrét válaszok. A “nekiállunk, rendet teszünk” típusú vagdalkozás már ismerős – tudjuk, hova vezetett.
Az elszámoltatás a vesszőparipája. De vajon magát is elszámoltatja majd? Vagy ez is csak másokra vonatkozik? Mert úgy könnyű szigorúnak lenni, ha a tükörre nem vonatkozik a szabály.
Fordulat? Vagy csak egy újabb kör a körhintán, ami ugyanoda visz vissza?
Nem hangerő kell – hanem tisztesség
Az ország nem új reklámarcra vágyik – hanem tisztességre, átláthatóságra, párbeszédre. Aki sokáig néma volt, annak előbb a múltját kell tisztáznia – nem csak a jövőjét ígérgetnie. Mert nem az a fontos, hogy “valaki végre jól beszéljen”.
Hanem az, hogy valaki végre másképp éljen és másképp cselekedjen.
Ma mindenki zajról beszél. Hogy zúg az EU, mozog a politika, szétesik, újrarendeződik. És miközben egyre hangosabb a világ, valahogy mégis egyre kevesebb az, ami valóban szól valakihez. Nem harsány, nem számító – hanem valódi.
A Patrióták Európája frakció megalakulásával új dallamot ígértek. Egy másik hangot. Egy olyat, ami nem akar mindenkinek megfelelni. Ami nem fentről beszél le, hanem lentről építkezik. Legalábbis ezt mondják.
De vajon igaz ez?
Egy frakció, három világ
Ez a frakció nem egy nemzet. Nem egy párt. Inkább egy közös kiáltás azok részéről, akik szerint az Európai Unió túlnőtt önmagán – és már nem szolgál, csak irányít.
Itt van Orbán Viktor, aki hazai pályán régóta játssza a szuverenista szólamot, de Brüsszelben eddig ügyesen táncolt a pénz és elv közti mezsgyén. Meloni erős, okos nő, de nem titkolja: neki is számít a hatalom ára. És ott van Andre Ventura is, aki Portugália néma többségét próbálja megszólítani, miközben a médiagépezet meg sem hallja.
Három vezető. Három cél. És egyetlen kérdés: ez a közös zászló, vagy csak közös ellenség?
Orbán hangja – más szájából?
Az új frakció színpadra lépését sokan Orbán győzelmének értelmezik – még akkor is, ha a mikrofont épp nem ő tartja. A háttérből mégis az ő hangja rezeg, a mondatai visszhangzanak a szuverenitásról, a családról, a határokról.
Ma mindenki az új jobbon Orbán hangjára kapja fel a fejét, és talán nem is véletlenül. Mert bár nem ő mondja ki minden szót, a ritmus az övé maradt.
Mit hozhat ez nekünk?
Magyar szemmel nézve sok a kérdőjel. Az új frakció ereje lehetőséget jelent – ha valóban a nemzeti érdekek kerülnek előtérbe, nem pedig politikai túlélő-show indul. De ne legyünk naivak. Az EU nem fog csendben nézni, ha az új hang valóban elér a polgárok füléhez.
És mi, magyarok, mit akarunk hallani? Azt, amit már megszoktunk, vagy valami újat, amiben nem a pártok, hanem az emberek vannak a középpontban?
Zaj vagy zene?
Még nem tudjuk, hogy amit most hallunk, az csak egy újabb kampányriffsor, vagy valódi, másféle politika kezdete. Mert a zaj sok minden lehet – de ha nem lesz belőle dallam, csak zúgás marad.
És az ember, amikor csend után valami mást remél, nem akar több zúgást. Csendre vágyik. Vagy legalább egy olyan hangra, ami őszinte.
Van az a pillanat, amikor az ember nem tud már tapsolni – még akkor sem, ha régen ugyanannak a dallamnak örült. Amikor Ursula von der Leyen második ciklusához bizalmat szavazott az Európai Parlament baloldali és liberális többsége, valami végérvényesen elcsendesedett bennem.
Nem politikai hovatartozás miatt – hanem mert elvekről, tisztességről, következetességről van szó. És ezek valahol elvesztek azon a szavazáson.
Tizenöt éve hallgatjuk, hogy a baloldal és a liberálisok szerint Orbán Viktor rombolja a demokráciát, megszállta a sajtót, leépítette a fékeket és ellensúlyokat. Jogállamisági eljárás, 7-es cikkely, felfüggesztett uniós pénzek – mind erre épült a narratíva. Von der Leyen pedig éveken át együttműködött ezzel a rendszerrel. Nem csak elnézte, de sokszor támogatta is.
És amikor jött az esély, hogy valódi következetességgel nemet mondjanak – inkább igent nyomtak.
“Mikor lett a kisebbik rossz a baloldal zászlaja?”
Értem én a politikai alkukat, a frakciók közti egyezkedést. De nem tudom elfogadni, hogy a “ne jöjjön a szélsőjobb” érve mindent felülír. Mert ha elvileg a demokrácia, a szabadság, az átláthatóság fontos, akkor nem lehet újra megszavazni azt az embert, aki mindezt politikai alku tárgyává tette.
És közben mi marad a választónak?
Egyre gyakrabban csak két kupac között kell választani: a kevésbé romboló és a kevésbé hazug között. Ez nem politika. Ez önfeladás.
És én nem kérek ebből a csendes bólogatásból. Nem azért, mert bármelyik oldalra szeretnék ülni – hanem mert nem tudok már elhinni semmit, amiért valaha lelkesedtem.
A kisebbik rossz árnyékában egy idő után minden megszürkül.
És ha egyszer már nem lehet különbséget tenni, akkor nem a radikális hang a baj. Hanem az, hogy a csend már nem az erkölcs, hanem a félelem nyelve lett.
Volt egy posztom a napokban. Nem szántam nagynak. Nem akartam vitát, sem magyarázkodást. Egyszerűen figyelmeztetni szerettem volna a környékbeli lakókat, hogy egy gyanús autó, egy surranós alak tényleg járt errefelé.
“Nem ellenük, hanem értük.”
És mégis jöttek a kommentek:
– Miért van láncon a kutya? – Mit visznek el onnan – szemetet? Max. – Ott lakik egyáltalán valaki?
Szokásos kérdések, szokásos gyanakvás, szokásos szégyentelen ítélkezés. Ezek az emberek nem kérdeztek. Nem próbáltak megérteni. Nem tudták a hátteret – de véleményük volt.
Az a bizonyos udvar…
A telken, amit láttál a képen, nem mi élünk, csak mi tartjuk rendben. Az én párom édesapjának régi háza, ami ma közös néven szerepel a testvérével, mert a hagyatéki eljárás során nem tudtak megegyezni.
“Az öccse azóta sem tett érte semmit – csak néha áthajt az utcán, ellenőrizni.”
Mi viszont: ✅ nyírjuk a füvet ✅ gondozzuk a gyümölcsöst ✅ fizetjük a közüzemi számlákat ✅ és igen, ott van a kutya is – láncon
Nem ketrecben, nem szűk kennelben. Egy hosszú láncon, amelynek hatótávja nagyobb, mint sok városi udvaré. A teljes telek kerítése tönkrement. Több száz métert kellene helyreállítani – egy olyan ingatlanon, ami jogilag nem is a miénk.
A szándék: segíteni
A posztom lényege: nem az udvar, nem a kutya, nem a kerítés volt.
Hanem az, hogy:
– valaki bejött a telekre – körül se nézve lopni – észrevettük, így menekülni kényszerült
Nem köszönni. Nem érdeklődni. Hanem lopni.
“Mi pedig tettük, amit ilyenkor lehet: – rögzítettük a képet – továbbítottuk a kmb-s felé – és figyelmeztettük a környéket.”
Önzetlenül. Féltésből. Ismeretlenül is.
A válasz: törlés
Akik a kutyán rugóznak, az udvart szidják, vagy kéretlen véleményt osztanak – nem méltók a válaszra.
“Nem az a baj, ha valaki nem tud valamit. Az a baj, ha nem is akarja tudni.”
A tanulság?
🔸 Nem minden látszik a képeken. 🔸 Nem minden tudható kívülről. 🔸 És nem mindenki méltó arra, hogy válaszoljunk neki.
De ha egyszer személyesen kérdeznél, szívesen válaszolnék. Mert én ilyen vagyok. És ez nem változik – sem lánc, sem kerítés, sem kommentek miatt.
Vannak pillanatok, amiket nem lehet vitatni. Nem lehet számokkal, politikával, gúnnyal elvenni. Mert egy kéz, ami integet, félig még egy kapszulában – az több, mint bármilyen statisztika. Az egy üzenet. Egy magyar üzenet. Nekünk. Bennünk.
Kapu Tibor hazatért. És közben ott volt. Fent. A világűrben. Újra magyar szó hangzott el az űrállomáson, magyar zászló lebegett súlytalanságban, és magyar kéz dolgozott, kutatott, élt. Ez nem mese. Ez valóság. Még akkor is, ha egyre többen suttogják újra: “ugyan már, csak megrendezett show volt…”
Harsogjon csak a zaj – nekem most is a csend szólt. A csend, ami a várakozás feszültségében várta a mosolyt. És amikor megérkezett, semmit sem kérdezett. Csak ott volt. Mint egy kéz, amely integet – nekünk, innen lentről.
Ma már nem kell bizonyíték. Csak egy komment. A közösségi média nem összeköt – szétszaggat. Szétszedi a pillanatokat, szétszedi az örömöket. Olykor még azt is szétszedi, ami valóban közös lehetne.
De én nem hagyom. Nem hagyom, hogy a kétely kioltsa a hitet. Nem hagyom, hogy a pénz hangosabb legyen, mint a tett. Nem hagyom, hogy egy magyar kéz integetése feledésbe merüljön.
Került is ez bármennyibe, fizette is bárki – egy magyar újra nyomot hagyott az emberiség közös egén. Egy olyan magyar, akinek talán a nevét fogják emlegetni, amikor a Föld elfárad tőlünk emberektől, és az emberiségnek tovább kell lépnie.
Mert ahogy élünk a Földön, nem tudhatjuk, meddig bírja el a súlyunk. De ma még bírja. Ma még visszajött az, aki elment érte. Ma még volt egy mosoly, egy integetés – amit én a szívembe zárok.
Büszke vagyok! Ismeretlenül is büszke. A szüleire, akik ilyen remek srácot neveltek. Büszke Tiborra, hogy nem adta fel az álmait. Büszke a hazámra – mert most emelt fővel mondhatom: MAGYAR.
Sokan nem hisznek benne. De én “ott” voltam. Láttam. Éreztem. És ha egy integető kéz az űrből nekem több, mint amit valaha kaptam egyesektől a Földön – akkor én ezt választom.
Szombat este volt. Más ilyenkor már leül a kertbe egy fröccsel. Mi? Mi elmentünk faanyagot menteni.
A régi telkünkhöz indultunk – még nagymama háza állt ott, de tavasszal lebontottuk. Az építőanyagokat már rég elvittük, csak az ólakból maradt némi fa. Párom traktorral indult, mögötte a ketreccel, benne a bontott deszkák. Én az autóval követtem. A falu elején kezdtünk – a cél: a faluvég.
Szinte célba is értünk volna, de a faluvége táblánál jött a durrdefekt.
A traktor egyik kereke elkezdett nyolcasokat írni, a fa pedig úgy hullott a ketrecről, mint tüskés konfetti. Párom félrehúzódott, vészvillogó be, én pedig kiugrottam, és elkezdtem a szöges deszkákat szedegetni a főútról. Szerencsére csak egy autó jött mögöttünk. Nem volt túl türelmes, de legalább nem történt baj.
150 méter. Ennyire voltunk már csak otthontól. A traktor még gurult, a kerék viszont már… gondolkodott. Ott voltunk a sarkon, már az utcánkban. És én közben csak azt suttogtam:
“Csak a feljárónkig bírja ki…”
Így néz ki, amikor egy kerék kiszáll a nap végén. És csak annyit mond: “én ezt ma már nem.”
Bírta.
Majd épp amikor felkanyarodott a traktor, a gumi úgy döntött: elég volt. Leszakadt. Levált a felniről. És mint egy fáradt hős, elindult a maga útján. Legalább húsz métert gurult a poros úton – szabadságra ment. Nem jött vele szembe senki, és ez a néhány méter már nem volt senkié. Ez már az övé volt.
Ő az. A hős. A gumi, aki végigcsinálta velünk. Most pihen. És mi is.
A szomszéd ott állt az ajtóban. Ránk nézett. “Na, megjöttetek.” Igen. Meg. Ahogy csak mi tudunk.
Néha egy elszabadult kerék emlékeztet rá, mennyire törékenyek vagyunk. De ha együtt indulunk, még akkor is célba érünk, ha a gumi közben úgy dönt, elég volt.
Büszkeség – egy másik oldalról nézveNem vagyok része a felvonulásnak. Nem hordok szivárványos zászlót.
De anya vagyok, és hiszek abban, hogy minden ember megérdemli az elfogadást – akkor is, ha nem mindenki érti őt. Ezért írtam ezt a blogbejegyzést a Pride másik oldaláról.
Az elmúlt hetek történései után már nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ami körülöttünk zajlik. A közösségi oldalakon látott gyűlölködés, az ismerősök közötti meg nem értés, az, hogy ma már politikai nézetek miatt nem köszönünk egymásnak – számomra mindez ijesztő.
Ez az írás nem támadás. Nem gyűlölködés. Hanem gondolatok – őszinték, néha kényelmetlenek is talán, de valódiak.
Elfogadás – de határokkal
Hiszek az elfogadásban. Tisztességes, jó ember lehet bárki, bármilyen neműnek érzi is magát, vagy bárkihez vonzódik. Nem az emberrel van bajom. A kérdés sokkal inkább az: hogyan, hol és milyen formában éljük meg ezt az identitást?
Szerintem a magánszféra a helye annak, amit bensőségesen élünk meg – legyen az heteroszexuális vagy azonos nemű kapcsolat. A szeretkezés nem közszereplés. Ahogyan nem nézem jó szemmel a heteroszexuális párok nyilvános túlzásait sem, ugyanúgy zavar, ha a “másság” hivalkodásként jelenik meg az utcán.
Nem elítéllek – csak nem akarom átélni
Ha tudom, hogy a szomszéd fiú meleg, az számomra nem probléma. Nem bántom, nem ítélem el, nem fordulok el tőle. De nem szeretném, ha a gyerekeimnek mesekönyvek magyaráznák el, hogyan válhat valaki férfiból nővé – főleg nem úgy, hogy ezt választási lehetőségként mutatják be.
A könyvek fóliázását ezért nem érzem cenzúrának – sokkal inkább eligazító eszköznek. Tudom, mit nem szeretnék megvásárolni. Ez nem struccpolitika. Ez az én határom. Számomra az elfogadás nem azt jelenti, hogy át kell élnem vagy el kell fogadnom normaként, amit más él meg belső igazságként. Egyszerűen csak nem ítélem el. Ennyi. De ne kérjétek, hogy éljem is át.
Pride és politika – mikor lett ebből cirkusz?
A legutóbbi események után mélyen elgondolkodtam: hova jutottunk? A Pride – nevezzük bárminek – mára politikai performansz lett. Nem az elfogadásról szólt, nem a párbeszédről. Hanem színpadokról, tátogásról, gyerekdalokról – gyerekek előtt.
Voltak, akik hiányos öltözékben vonaglottak a színpadon, miközben a “másság” nevében ünnepeltek. Volt tangában vonuló férfi, volt közszeméremsértő öltözet. Hol van ilyenkor a józan határ? A felelősség?
És közben ott vonultak – vagy csak “véletlenül” épp arra jártak – a politikusok. Akik előtte még azt állították: “ez nem Pride”. Akik úgy tettek, mintha itt csak a gyülekezési törvény miatt lenne tüntetés. Hazudtak. Mert ami ott zajlott, az igenis Pride volt – csak más néven, más köntösben, más eszközökkel.Nemcsak azzal van bajom, hogy hazudtak. Hanem azzal is, hogy gyávák voltak. Nem mertek nyíltan állást foglalni, inkább elbújtak a rendezvény mögé. Ezzel pedig nemcsak a mássággal vállaltak közösséget – ami önmagában elfogadható lenne –, hanem annak legszélsőségesebb, legmegosztóbb formájával is.
Dobrev Klára, aki a demokratikus értékek élharcosának tartja magát, boldogan táncolt a tömegben. Felszabadultan, mintha ez egy ártatlan, közösségi ünnep lenne. De közben ott voltak a gyerekek, a provokatív ruhák, a politikai szónoklatok. Ő pedig mosolygott, és táncolt tovább.
Magyar Péter, aki a megváltást ígéri, a reményt, a “kormányváltás valódi alternatíváját”, előtte provokatívan kiállt a Pride-tiltás ellen – majd amikor valóban megrendezésre került az esemény, sehol sem volt. Elmaradt a jelenlét. Elmaradt a felelősségvállalás.
És ha már színpad és politikusok: ne feledkezzünk meg Karácsony Gergelyről sem. A főpolgármester, aki elvileg minden budapestié, most nyíltan pártközönséggé redukálta a várost. Ott állt a színpadon, és nem az elfogadás nyelvén szólt – hanem ellenfélképzésben és indulatkeltésben jeleskedett. Mintha nem egy sokszínű főváros polgármestere lenne, hanem egy párttüntetés szónoka.
Ez számomra nem közszolgálat. Nem példa. Hanem politikai uszítás, kulturált beszédnek álcázva. És ha valaki a másság elfogadására akar tanítani, kezdje azzal, hogy nem kiabálja túl azokat, akik másként gondolkodnak.
Ez nem kiállás volt. Ez politikai bújócska.
A másik oldalról nézve – mit lát az, aki nem ért egyet?
Tudom, hogy vannak, akik szerint ez nem hivalkodás, hanem “láthatóság”, “önazonosság”, “jogokért való kiállás”. Értem. De hadd kérdezzem meg: nem lehetne ezt másképp?
Miért kell, hogy egy egész közösség megítélését néhány extrém öltözék, kihívó viselkedés vagy politikai akció határozza meg?
Egy meleg ismerősöm azt mondta:
“Én nem megyek ki a Pride-ra. Elfogadást nem az utcán kell kivívni, hanem az emberi kapcsolatokban. Nem leszek bohóc egy pártnak sem.”
Mélységesen egyetértek vele.
Mit keresek én ebben az országban?
Egy hónappal az ötvenedik születésnapom előtt komolyan elgondolkodtam: tényleg itt akarok maradni? Egy olyan országban, ahol “diktatúrát” kiáltanak, miközben bárki bármikor bármit ordíthat egy rendőr arcába – büntetlenül? Ahol fröcsögés és gyűlölködés alatt posztolunk “szabadságot”?
Nem vagyok politikus. Nem vagyok aktivista. Egy magyar nő vagyok. Anya. Feleség. Ember. Nem akarok szélsőségeket, és nem akarok választani erkölcs és elfogadás között. Hiszem, hogy a kettő megfér egymás mellett – csak épp határokat kell húzni.
Az én büszkeségem
Az én büszkeségem nem zászló. Nem felvonulás. Nem politikai jelmez. Az én büszkeségem az, hogy tudok szeretni – ítélet nélkül. És közben mégis ki tudom mondani: eddig és ne tovább.
Nem a mássággal van bajom. Hanem a hivalkodással. Nem azzal, hogy más vagy – hanem azzal, ha másként viselkedsz, mint amit az alapvető tisztelet megkíván.
Ez az, amit a szüleim tanítottak: elfogadni – de nem feltétlenül azonosulni. Élni és élni hagyni. És én erre vagyok büszke.
Záró gondolat – ami a legjobban fáj
Tudjátok, utólag mi bántja még a lelkem?
A színpadon elhangzott Most múlik pontosan című dal alá kreált paródiát felkapta a kormánypárt, politikai céllal – és bár szerintem is bőven volt alapja, mégis szomorú, ahogyan ez az egész eldurvult.
Eltelt néhány nap, és próbált a Quimby, illetve a Csík zenekar Mariannja is elhatárolódni ettől a feldolgozott változattól. És mi lett a reakció? Rengeteg és még több mocskolódás. Mert biztos “fideszes patkányok”. Komolyan ide jutottunk? Hogy ha valaki nem tetszését vagy távolságtartását meri kifejezni, az rögtön “fideszes”, “buta”, “tanulatlan”, “vidéki suttyó”?
Ez nem haladás. Ez újra csak megbélyegzés. És talán ez fáj a legjobban.
Ez nem a haragról szól. Hanem arról, hogy mindenki elmondhassa a saját történetét. Ez az enyém.
Tükör és szirmok 