Tükör és szirmok

62 látogató. 104 megtekintés.
Talán másnak ez csak egy adat. Egy aprócska szám a digitális világban.
Nekem viszont bizonyosság: valaki meghallott engem.

Ez a blog nem kampány. Nem termék. Nem önfényezés.
Ez egy tükör, amit ki mertem tenni az ablakba, abban bízva, hogy egyszer majd valaki belenéz, és felismeri benne önmagát is.

Azért kezdtem el írni, mert hiszek abban, hogy egyetlen ember is számít.
Ha csak egyvalaki – nő vagy férfi – jobban érzi magát a soraimtól, ha megáll egy pillanatra, és levegőt vesz, akkor már tettem valami jót ebben a világban.

Egy olyan világban, ami ma sokszor túl hangos. Túl gyors. Túl kemény.
Ahol egy nőnek vidékről, diplomák nélkül, gyakran el kell magyaráznia, hogy ő is gondolkodik.

De én nem magyarázkodni akarok.
Nem bizonygatni.
Csak írni.
Mert a tiszta szó akkor is utat talál, ha nem kiabálják.

Hiszem, hogy kell az összefogás.
Egy másféle összefogás – nem a hangerő mentén, hanem a szándék tisztasága alapján.
És ha ma valaki az oldalamon időzött, az talán már a bizonyíték is rá, hogy van helye a csendes, de igaz szónak.

Köszönöm, hogy itt vagytok.
És ha velem tartotok, jövök még. Nem minden nap. Nem mindenáron.
Csak amikor a szívem is írni akar.

Apu CT-je megjött.
Nem mondott semmit. Nem is kellett. Csak mutatta az irányt. Lefelé.

Az orvos szerint nem javult. Nem állt meg. Továbbment.
Csendben, alattomosan, ahogy a legrosszabb dolgok szoktak. Most már ott van… a májban is.

Apu kérte a CT-t. Ő akarta tudni. Tudni akarta, mi történik benne, mintha fel tudná venni a harcot a tudással.
Anyu és az öcsém kísérték el. Ők voltak mellette.
És most… most már ők tudják.
Tudják, amit apunak még nem mondhatunk el.
Mert ha kimondanánk, talán elengedné.
És még nem szabad. Még nem lehet.
Amíg ő hisz, addig tartjuk. Addig tartani kell.

Apu nem panaszkodik. Nem kérdez. Nem beszél a fájdalomról.
Csak van. És fogy.

Én pedig csak ülök.
És nem tudom, mikor jön az a nap, amikor már nem lesz.
És hogy azt a napot hogyan lehet majd túlélni.

Virág ül mellettem.
Nem szól, nem kérdez. Csak figyel.
Az ő kis lelke érzi, hogy bennem tombol valami, amit nem tud megnevezni.
De én be kell zárjam. El kell csendesítsem.
Mert nem engedhetem, hogy dörögjön az ég, amíg ő itt van.
Virág nem értené.
Számára ez nem kézzelfogható.
Nem ismeri az elmúlást.
Neki majd csak a hiány marad — megértés nélkül.

Mély a csend. És benne én már nem vagyok ugyanaz, aki előtte voltam.

Vannak hangok, amik csendben születnek. Amik nem harsogni akarnak, csak emlékeztetni — arra, hogy minden tükör mögött egy történet van.

Én egy anya vagyok. Egy olyan lány édesanyja, akinek a világa másképp épül fel, mint a legtöbb gyermeké. Őt Júliának hívják.
Egyszerűbb, tisztább, igazibb világot hordoz – és az ő szemén, az ő mosolyán keresztül az enyém is átrendeződött.

Ez az anyáka hangja. Egy kislány által átalakított, újrahangolt lélek halk, de kitartó rezdülése.

De nem csak a csupasz hétköznapokról szól ez a blog. Lesz itt vélemény, időnként fricska is – pártállástól függetlenül, tisztán, egyenesen.
Mert nem csak anya vagyok, hanem ember is. Olyan, aki nem hallgat, ha a világ túl sokáig kiabál értelmetlenségeket.

Tükör. Szirmok. Egy hang. Egy lélek. Egy vélemény.

Nem leszek harsány. De nem is hallgatok.