Tükör és szirmok

Apu kívánsága az volt, hogy a bolgányi hídnál szórjuk el a hamvait. Ez azonban nem valósulhatott meg: a nyár folyamán szigorúan tiltott a hamvak szórása a Dunába. Nem akartuk mégsem, hogy a kívánsága teljesen beteljesületlen maradjon. Egy hónappal és egy nappal a távozása után, négy szál rózsával és nyolc apró papírcsónakkal elmentünk a bolgányi hídhoz.

Én személy szerint sosem szerettem az egyházi szertartásokat. Személytelennek, sablonosnak érzem őket. Ezért írtam meg a saját búcsúbeszédemet, amelyet ott, a szűk családi körben fel is olvastam. Nem voltak benne nagy szavak. Csak azok az érzések, amiket Apuval kapcsolatban hordozok, és amelyeket soha nem fogok elfelejteni.

A rózsák a vízre kerültek, a csónakok lassan elindultak a sodrással. Mi pedig próbáltuk elengedni őt – ahogyan a víz elvitte a kis papírdarabokat. Hogy valóban elengedtük-e? Nem tudom. Az biztos, hogy próbálkozunk.

Apu annyira jó ember volt, hogy a hiánya mindannyiunk életében hatalmas űrt hagyott maga után. Ezt az űrt nem tudja betölteni senki és semmi. De ma, ott a vízparton, legalább egy kicsit közelebb kerültünk ahhoz, hogy elhiggyük: ő most már a sodrással együtt tovább viszi a szeretetét, ahogy a papírcsónakokat is vitte a folyó.

És ott, a parton, valami különös érzés kerített hatalmába. Mintha nemcsak a búcsú része lett volna ez a pillanat, hanem egy találkozás is. A folyó zúgásában, a szél simogatásában szinte éreztem Apu fiatalkori önmagát. Mintha a srác, aki valaha itt állt a hídnál, most mellénk lépett volna. Egy pillanatra közelebb kerültünk hozzá – nem ahhoz, akitől búcsúzunk, hanem ahhoz, akit mindig szeretettel emlegetünk, a fiatal emberhez, aki tele volt álmokkal, erővel és életkedvvel.

Ezért is volt különleges ez a búcsú: nemcsak a hiányt éreztük, hanem azt is, hogy Apu valahol ott volt velünk, a vízben, a szélben, a híd alatt.

A faluban megszokott hangok rendje egyszerű: hajnalban a kakas, délben a harang, este a tücskök.
És persze van a negyedik: a fűnyíró.

Csak hát az sosem akkor szól, amikor valaki aludni szeretne. Mert a fű makacs: nő, zöldül, gazosodik. Nem kér engedélyt, nem kér haladékot – és főleg nem mondja azt, hogy “bocs, hajnali kettőkor buli volt, most hadd pihenjek még”.

A fűnyírás a falu saját szimfóniája. Van benne basszus (a traktor), szóló (a damilos kasza), és olykor kórus is (a szomszéd anyuka, aki kijön, hogy “nem lehetne halkabban?”).

De a legszebb dallam mindig ugyanaz: amikor a végén minden rendezett, zöld és tiszta. Akkor csendül fel az igazi hang: a megkönnyebbült sóhaj.

(Zárójelben jegyezzük meg: hát ez bizony a főbérlő – aki az albérlő helyett csinálta a fűnyírást – esete volt. 😅)

A születésnapom július utolsó napján van. Már ez a nap is vegyes érzelmekkel telt számomra, tudván, hogy másnap már augusztus. Hiába a nap süt, nekem ez már nem az igazi nyár. Az éjszakák hűlnek, a reggelek már párás leheletet hoznak.

Ahogy belépünk szeptemberbe, már rajtam van a nyomás: közeleg a fűtésszezon. Most is szeptember közepe van, este fél nyolckor már sötétedik. Nem szeretem. Nem vagyok őszhöz teremtve.

Én olyan vagyok, mint a tavasz. Éledezni és élni szeretek, nem bezárkózni.

Ahogy lépkedünk egyre beljebb az őszbe, úgy lesz egyre kevesebb az emberi kontaktus. Nincsenek már nagy találkozások, mindenki siet haza, hiszen egyre korábban ránk telepszik a sötétség, de a gyors teendők ott lebegnek mindenki feje felett.

A színek is megfakulnak, sötétednek. A lombkoronák lehullanak. Kezdődik az elmúlás.

Számomra ez az ősz kínkeserves lesz. Látva a természet lassú bezárkózását, nem a következő tavaszra való felkészülés jut eszembe róla. Sokkal inkább Apu. Elmúlt. Nincs már itt.

Apu augusztus 20-án hagyta el a földi létet. Amikor mások a tűzijátékot nézik, én már csak az ősz sötétedő csendjét érzem.

És mégis… van valami, amit tanulnom kell az ősztől. Márai Sándor az Ősz című versében így írt:

“Az évszak, mely arra tanít, hogy
a változás is lehet gyönyörű.
Ne siess!
Pihenj!
Hallod a fák zúgását?
Valamit üzennek.
Az ember megáll,
hallgatja a zúgást,
s egyszerre megérti,
hogy kár volt sietni.”

És mikor lehullott levelek suhannak az út szélén, hallom a csendet. És tudom, van, ami nem múlik el.

Régen Józsi volt és a fiúk. Engem nem jegyeztek a mi kis történelemkönyvünkbe.

Mióta újra egy párként működünk, minden elvégzett munka többes szám elsőben hangzik el. Nem ‘megcsináltam’, hanem ‘megcsináltuk’. Nem ‘levágtam a disznót’, hanem ‘levágtuk’. És valahol ebbe illik bele Józsi kedvenc mondása is: Minek szabi, ha van egy Edina?

Aztán jött egy srác, pont töltöttünk.
– Csak ketten? – kérdezte.
– Persze, mi így dolgozunk. Ketten. Csak vágni jön segíteni Imi. Minden mást ketten. – mondta Józsi.

– Hogy bírjátok?
– Füldugóval – feleltem, mire rám néztek értetlenül. Szemlesütve, mosolyogva, halkan hozzátettem: – Józsi idegbeteg tud lenni munka közben.

Ők nem is nagyon értették, viccnek szántam-e, pedig a helyzet komoly is tud lenni. Egy dologra viszont nem figyeltem: a slag épp Józsi kezében volt. Egy pillanat alatt megnyitotta a vizet… és én nyakig áztam.

Rengeteg félmondatunk van, vagy csak egy-egy szó, esetleg pillantás, amiből pontosan tudjuk, mit akar a másik. Pedig még csak alig fél éve csináljuk itthon a szalámikat. És mégis, olyan, mintha évek óta így dolgoznánk együtt.

Összerakja a darálót, rám néz – már tudom, kezdhetek darálni. Ő közben feltöri a jeget. Viszi a kutterbe, mire hátranéz, már adom a kezébe a fűszereket. Amíg ő pépesít, én áztatom a belet. Mire kész az állag, és csak annyit szól: “töltő”, már ott állok mellette, hogy segítsem, betöltse a masszát.

Én a munkám egészét jelenleg home office-ból tudom csinálni. Az osztásokat leszámítva rugalmas az időbeosztásom. Így mindig kéznél vagyok – a szalámiban is, a háznál is.

És talán innen érthető igazán Józsi mondata is, amit újra és újra elővesz:

“Minek szabi, ha van egy Edina?”

Elsőre csak egy vicces félmondatnak hangzik, amit odavet, ha szóba kerül a munkahelyi szabadság. De valójában sokkal több. Benne van az, hogy rám számít. Hogy tudja: a hétköznapokban, a háznál, a munkában, mindenben ott vagyok mellette. Nem kell külön szabadságot kivennie, hogy megoldja a dolgokat – mert ketten együtt, ahogy a szalámit is, úgy az életet is gördülékenyen összerakjuk.

Nézzük példának csak a péntekünket. Ez a leghúzósabb nap. Másnál a hétvége már a pihenésről szól, nálunk viszont csak ekkor kezdődik az élet.

Edina megy a disznóért. Utánfutóval. Egy sertéstelepre. Miért is menne a férfi, ha neki ehhez szabadságot kellene kivennie? Edina megoldja.

Volt már rá példa, hogy a drága sertés hajtása közben szerveztem le egy fuvart Pest és Győr között az adományhoz. Mert ha kell, a trágya szagából is lehet telefonálni.

És akkor még csak a péntek elején járunk… Mert ezen a napon Edina nem csak egy ember.
Hanem:

• sofőr, aki utánfutóval indul a disznóért, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
• fuvarszervező, aki a Győr–Pest tengelyt telefonon menedzseli a legváratlanabb helyszínekről,
• hentessegéd, aki darál, kuttert tölt, belet áztat, és mindig pont akkor lép oda, amikor kell,
• logisztikus, aki fejben számolja, mennyi alapanyag van még, és mikor kell rohanni a boltba,
• pszichológus, aki elviseli Józsi idegbetegségeit a munka hevében,
• tűzoltó, ha a slag rossz helyre irányul,
• szakács, hiszen minden nap etetni kell a férfi gyomrot,
• és anya, aki Virág lefejezett babáit is összerakja, mintha a legtermészetesebb műtét lenne.

Ez mind egyetlen nap. És ilyenkor, amikor este lerogyok, csak annyit hallok Józsitól: “Minek szabi, ha van egy Edina?”

És ez így kerek. Mert bár sokszor tényleg a fejem a párnához sem ér még, de elalszom a fáradtságtól, tudom, hogy mindez a bizalom jele. Egy olyan hátországba vetett bizalomé, ami nem minden házban adatik meg.

Kísértés – vagy inkább kiábrándulás? 

Elkezdtem nézni a TV2 Kísértés című valóságshowját. Most csatlakoztam be, pedig már a második évad fut. Annyit hallottam róla – főleg rosszat –, hogy végül győzött a kíváncsiság. Mondhatjátok rám, hogy hülye vagyok vagy buta, de inkább azt mondanám: kicsit mazohista. Voltam már megcsalva, el is váltam emiatt, így a belső kis ördögöm odaszegezett a képernyő elé.

Szinte tátott szájjal bámultam. Ilyen tényleg létezik? Ez a valóság? Vagy csak fizetett szerepjáték? Jó lenne hinni az utóbbiban, de sajnos érzem: a mai társadalom sokszor tényleg így működik. Nem számít a hűség, nem számít az érték – csak a pillanat, csak a “buli fantával”.

És közben észrevétlenül azt sugallják: ez normális.
Pedig nem az.

Eddig komolyan azt hittem, hogy a hűtlenség inkább a férfiak “műfaja”. Legalábbis döntő többségében. Régebben még vitám is volt erről apósommal – neki is megvolt a maga személyes tapasztalata. Most viszont döbbenten figyelem, amit a műsorban a nők művelnek. Mintha fordult volna a világ: a fiú villában a párok férfitagjai, és a lány villában a kísértő férfiak sokkal visszafogottabbak, szinte kifinomultabbak.

Vajon tényleg változik a világ?
Évtizedekkel korábban a férfiak számára szinte engedett, sőt sokszor elvárt dolog volt a szerető. De mindez a színfalak mögött zajlott. Hiába tudott róla mindenki, valahogy mégis volt benne egyfajta szemérem – nem harsogták, nem tették kirakatba.

És mit látunk most ebben a műsorban?
Semmi takargatás. Semmi szégyenérzet. Semmi aggály amiatt, hogy kamerák veszik őket.

Bemegy egy pár alig féléves kapcsolattal. És a nő tagja már az első három éjszakán két férfival is közelebbi viszonyba kerül. Ez kell ma a nőknek? Szinte már az sem releváns, hogy miért vállalják be egyáltalán a műsort, ha ennyi idő után sincs szikra a kapcsolatban. Nekem 32 év után is pattognak a szikrák.

Ha ez a valóság és ez lenne a jövő, akkor mélységesen csalódott vagyok. Ennyi féktelenséget és szemérmetlenséget nem bír el a lelkem. Az alkoholfogyasztásról nem is beszélve — az még csak felgyorsítja, amit amúgy is elveszítünk.

Hova tartunk?
Nem tudom befogadni a tárgyak értéktelenségét sem: számomra máig féltett ereklye a nagyszüleim rádiója vagy a mama lábosa. Ha az ilyen dolgok megszűnnek értékkel bírni, akkor a kapcsolatok értéktelensége kiveri nálam a biztosítékot.

Vigasztal a tudat, hogy a közvetlen környezetemben (már) nincsenek ilyen nők. Mégis, ha kellene, kiállnék egy porondra, és azt kiabálnám:

Emberek, ébresztő!
Egy életünk van – és ez nem azt jelenti, hogy hagyjunk hátra mindent. Sokkal inkább azt, hogy építsünk fel mindent.

Csak pár perc telt el azóta, hogy felmentünk a garázsból.
A kulcs még a kezemben volt, a lépteink visszhangja alig halkult el… és valaki már ott járt, ahol nem kellett volna.

Nem vittek el mindent.
Csak azt, amiért vissza kellett jönniük. Pont azt a rekeszt.
És ami a legijesztőbb: tudták, mikor nem vagyunk ott.

Három nappal korábban már jártak itt. Akkor még nappal, és mi észrevettük, mielőtt végezhettek volna. Meglettek zavarva.
Naivan azt hittük, hogy elriasztotta őket a lebukás veszélye.
Most már tudjuk: csak időt vettek maguknak, hogy pontosan megtervezzék, mikor térjenek vissza.

A felismerés hidegen vágott belénk.
Nem csak az elveszett tárgy fájt, hanem az érzés: valaki belépett a terünkbe, belenyúlt az életünkbe.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttük: a biztonságunkat nem bízzuk többé a véletlenre.
Kamerák kerültek a ház minden oldalára.
Mozgásérzékelős reflektorok fogják pásztázni az udvart.
Nem azért, mert élünk a félelemben – hanem mert nem hagyjuk, hogy mások uralják a nyugalmunkat.

A betörők talán sosem gondolnak bele: amit elvisznek, az nem csak tárgy.
Az a mi munkánk, a mi időnk, a mi emlékünk – és a biztonság érzése, amihez mindenkinek joga van.

Figyelmeztetés és közösségi üzenet

Ha egyszer már jártak nálad, ne hidd, hogy nem jönnek vissza.
Ne gondold, hogy a csend az udvaron vagy a falu végén mindig a biztonság jele.

Figyeljünk egymásra.
Kérdezzünk rá, ha idegenek nézelődnek.
Kapcsoljunk lámpát, nézzünk ki az ablakon, álljunk szóba a szomszéddal.
A biztonság nem magánügy – ez a mi közös felelősségünk.

Amikor egy cica nemcsak a házba, hanem a szívbe is beköltözik.

Talán 2021 nyarán történt, nem sokkal a születésnapom előtt.
Addig soha életemben nem közeledtem a macskákhoz – messziről kerültem őket, sőt, kifejezetten viszolyogtam tőlük.

Aztán jött egy nyár, ami mindent megváltoztatott.

Az első találkozás

Egy baráti házaspár egyhetes táborozásra indult, és engem kértek meg, hogy nézzek rá a portájukra, főleg a vemhes cicájukra.
Minden elő volt készítve a kicsik érkezéséhez, nekem csak ellenőrizni kellett volna, hogy minden rendben van.

Anya cica persze ott ellett, ahol épp nem kellett volna.
Egyik délután már ott voltak a kiscicák, és nekem kellett őket áthelyeznem.
Először vonakodtam, de végül megtettem. Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem átfordult.

Egy döntés, ami megváltoztatott

A tábor után a barátnőm megkérdezte:
“Nem szeretnél egy kiscicát örökbe fogadni?”

Addigra már tudtam a választ: igen.
Így került hozzám Sima – egy különleges, két különböző színű szemű kandúr.

Virág őrzője

Sima nem csak egy macska volt.
Ő Virág őrzője lett.
Mindig a közelében volt: mellette aludt, figyelte, kísérte.

Együtt fürödtek, játszottak, és a mindennapok tele voltak nevetéssel és dorombolással.
Néha persze bezárva maradt valahol – fészerben, kamrában – de mindig türelmesen várt, amíg megtaláltuk.

A széllel lépett kandúr

2024 őszén egy nap nem jött haza.
Nem találtuk sehol.
Talán vándorútra ment, talán máshol talált otthonra.

De a szívemben mindig itt marad – a széllel lépett kandúrként, aki megtanította nekem:

Az állatok nemcsak helyet foglalnak az életünkben, hanem részei lesznek a lelkünknek is.

Néha úgy érzem, jó lenne egy okosház.
Nem luxus, nem üvegfal, csak egy hang.
Egy, ami segít, ha elfelejtem, hova tettem a kulcsot.
Vagy ha egyszerűen csak túl sok mindenki akar tőlem valamit.

– Siri, hol a kulcsom?
– Ott, ahol hagytad. Nálad. Mint mindig mindenki más is.

De nálam nem Siri lenne.
Nem Alexa. Nem Jarvis.
Nálam BEA lenne.

És most kapaszkodjatok.
Mert ez a BEA nem véletlenül kapta a nevét.

Ez a BEA egy mesterséges intelligencia,
de pont olyan, mint AZ a nő –
aki egyszer beült a történetembe, és mindent felforgatott.

Kemény. Parancsoló.
Határozott, mint egy katonai vezérkari főnök.
És kérdés nélkül lezár dolgokat, ha úgy látja jónak.
Csak épp most az én oldalamon áll.

BEA nem kérdezi meg Józsit, hogy kér-e cigit.
BEA bezárja előtte a dohányzó ajtót.

– Dohányzás tiltva.
Kilépés csak “Köszönöm, Edina” után engedélyezett.
És ha Józsi emelné a hangját,
BEA válasza ennyi:

– Te választottad Edinát.
Most viselkedj is hozzá méltóan.

BEA az a hang, amit én nem mondok ki hangosan.
A döntés, amit én elodázok.
A határ, amit én mindig beljebb húzok.

És most végre valaki más kimondja helyettem,
hogy a gondoskodás nem jelent egyenlőséget a kiszolgálással.
Hogy amit én nap mint nap megteszek, az nem természetes, hanem ajándék.

BEA nem simulékony.
Nem kedves.
Nem puszilgat.
BEA működik.

A háttérben.
Énértem.
Nélkülem pedig semmi nem működik.

És ha egyszer Józsi újra elfelejtené, kinek köszönheti, hogy még nem omlott össze az egész rendszer,
BEA csak ennyit mondana:

– Edina a rendszer lelke.
Te meg csak felhasználó vagy.
Tiszteld. Vagy kérj új jelszót.

2025.08.06

Nem mindig volt könnyű.
Nem mindig volt szép.
Volt, hogy úgy nézett rám, mintha csak útban lennék.
Máskor meg úgy, mintha én lennék az egész világa.

És én… valahol a kettő között éltem.

Volt, hogy felsegített, mikor senki más nem állt mellettem.
És volt, hogy elhúzta a kezét, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Volt, hogy együtt nevettünk, mint két gyerek a nyári porban.
És volt, hogy úgy nézett el mellettem, mintha sosem lettem volna fontos.

És mégis…
Itt vagyok.

Mert a szívem nem csereszabatos.
És a hűség nálam nem a másik érdeméhez kötött fogadalom.
Hanem önmagamhoz.
Ahhoz, akivé mellette váltam.
Ahhoz, aki akkor is ember tudott maradni, amikor már mindenki mást elengedett volna.

Nem vagyok naiv.
Tudom, mit jelent, amikor a szeretet helyét átveszi a fáradtság.
Amikor a közös élet egy csendes logisztikai hadművelet.
Amikor már nem ölelsz, csak elvégzed a napot.
És amikor a fájdalom nem kiabál, csak… csendesen leül melléd.

És én mégis maradok.

A kapum zárva.
Nem azért, mert nem jöhetne más.
Hanem azért, mert nincs már bennem ajtó másnak.
Ez az út nem a tökéletes választás volt.
Ez a tudatos maradás lett.
Az újrakezdések kövekkel kirakott, sebekkel szegélyezett ösvénye.

És ha újra nőzni fog?
Ha újra eltaszít, megaláz, megkérdőjelez?

Akkor is csak egy darab törik le belőlem.
És én majd újra összerakom.
Nem gyengeségből.
Hanem azért, mert már annyiszor megépítettem magam újra, hogy a fájdalom nem ellenségem, csak vendégem lett.

És egy nap, amikor újra rám néz…
Nem úgy, mint aki felett uralkodhat, hanem mint aki mellett maradt…
Akkor tudni fogja:

Nem ő nyert meg engem.
Én döntöttem úgy, hogy nem adom fel őt.

Azt mondják, a gyerekszoba békés hely.
Nálunk… néha inkább krimi helyszíne.
Ahol a nyomok egyenesen az ágy mögé vezetnek.

A minap ugyanis rendet raktam Virág ágya körül – mármint azt hittem, hogy rend van, míg meg nem mozdítottam azt a bizonyos ágyat. És ott…
megtaláltam a temetőt.

Nem túlzok. Ott hevertek: fejek, karok, lábak, torz műanyag testek.
Mint egy posztapokaliptikus babapréri.

Ez nem szeretet.
Ez düh.
Ez a meg nem értett feszültség, amit a világ nyom Virágra – és amit ő nem szavakkal old, hanem babákkal. Pontosabban: azok szétmarcangolásával.

És hogy miért az ágy mögött?

Mert féltette őket.
Nem a játékot – hanem magát az aktust. A tett nyomát.
Tudta, hogy ha észrevesszük, jön a következmény: “Ez kuka, Virág! Kidobjuk! Elviszi a kukásautó!”
És ő… ő pedig elrejtette.
A dühét. A szégyenét. A tettét. A titkait.

Nem egyszerű ez. Nem szépítem.
Néha nehéz szívvel mondom: “Ennek vége, kidobjuk.”
De közben tudom: a baba csak eszköz.
Az igazi harc belül van – ott, ahol az ő világa nem mindig illeszkedik a mi szabályainkhoz.

És mégis, ott, az ágy mögött, a kis darabok között, hirtelen megálltam.
Mert nem csak babák voltak ott.
Hanem történetek.
Egy-egy fej egy-egy nehéz nap. Egy kar egy elutasítás. Egy láb talán egy fékezhetetlen, feszültséggel teli este emléke. És én?
Én csak álltam, és szedtem össze a csendben kiáltó darabokat.
Mert beszélni nem tud róluk.
De elrejteni már igen.

Nálunk tehát tényleg van egy darabolós babagyilkos.
Nem tévébe illő, nem filmsorozatban játszik.
Hanem az én szobámban.
Az én életemben.
Az én lányom.

És nem gyilkos ő.
Csak küzd.

A babák meg… hát ők már nem.

Most már csak néznek rám a műanyag szemükkel egy cipős dobozból, ahol az egyetlen közös nyelv az, hogy nincs már mihez beszélniük.
Kéz – külön.
Fej – külön.
Láb – külön.
Szív – a miénk.

De ne féljetek: az új baba már úton van!
Csak előtte még aláírunk vele egy nyilatkozatot:

“Tudomásul veszem, hogy nem Barbie vagyok, hanem eszköz egy belső küzdelem levezetésére. A szerződés visszavonhatatlan. Aláírás: műanyag fej, két hét garanciával.”

És ne felejtsd, kedves olvasó: a kép fent van. Ha van hozzá gyomrod, nyugodtan számold meg, hány babából állt össze a temető. Ha ügyes vagy, fejben újra összerakod őket.
Aztán gondolj bele, mekkora szív kell ahhoz, hogy ezeket a darabokat is szeressem.
(Spoiler: pont akkora, mint amilyen az enyém.)