Tükör és szirmok

Egy fakanál, egy e-mail és a havi adatforgalom 90% — elmondom, miért költöztem át a blogommal, hogyan lesznek elérhetők a régi bejegyzések, és mi marad privát a zárt csoportban.

Sziasztok! 💌

Ma ebéd főzés közben jött az e-mail: „az oldalad a havi adatforgalom 90%-át használta fel.”
Ott álltam a fakanállal a kezemben — először nevettem, aztán megnéztem, mennyit írtam szeptemberben. Nem sokat. Volt rá oka, hogy egy ideig csendesebb voltam. Mostanra lassan visszarázódom a mindennapokhoz, és újra megjött a lendület — de ha minden nap írnék, egy bő hét alatt kifutnék a lehetőségből.

Ez az a pont volt, amikor azt gondoltam: nem jó így.
Egy napló akkor él, ha szabadon jöhetnek belőle a történetek. Nem akarok méricskélni: hány képet tehetek fel, vagy hány sort írhatok még. Nem szeretném, hogy egyszer csak azt írják: „elég volt, most csend!” — és a bejegyzéseim hetekre elérhetetlenné váljanak.

Szóval költöztem. Új helyre, ahol szabadabban írhatok; nincs az a szűk korlát. Itt folytatom tovább — néha röviden, néha hosszabban, néha képekkel, néha csak egy pár gondolattal. A hangom ugyanaz: anyáka a tükrök mögül, csak most tágasabb a tér.

A régi bejegyzéseket időrendben áthozom — hogy minden, ami fontos volt, egy helyen maradjon. Nem egyszerre, lassan, ahogy az időm engedi.

Idővel talán lesz nyilvános Facebook-oldal és saját domain is. A zárt csoportom, ahol privát tartalmakat osztok, természetesen megmarad — csak nektek. 💌

Köszönöm, hogy velem tartotok. Ha szeretnétek, kövessetek, osszátok, vagy csak néha benéztek — én itt leszek, és írok. 🌸

— Edina

Sokszor mondják rám: erős vagy. Pedig én pontosan tudom, hogy nem az vagyok, aki soha nem törik meg, hanem az, aki újra és újra összerakja magát. És talán ez az igazi erő.

Mert erő kell ahhoz, hogy reggel felkeljek akkor is, amikor előző este könnyek között aludtam el. Erő kell ahhoz, hogy tovább vigyem a háztartást, hogy főzzek, mossak, intézzek, szervezzek, miközben belül sokszor szakadék tátong. És erő kell ahhoz is, hogy újra és újra kiálljak azokért a dolgokért, amik nekem fontosak – akkor is, ha ezért mások szemében “konfliktuskeresőnek” tűnök.

Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy mindig mosolygok. Hanem azt, hogy amikor összeroskadnék, eszembe jut: Virág számít rám. Apu emléke bennem él tovább, és azt akarom, hogy büszke legyen rám. Józsi mellettem áll, még ha néha a maga keményebb módján is. Az egyesületben pedig sok család csak akkor kap segítséget, ha én ott vagyok és megszervezem. Ők mind kapaszkodók, és miattuk nem maradhatok a padlón.

Néha elfáradok. Néha kimondom, hogy elegem van. Néha azt kívánom, bárcsak valaki más vinné a terhet, legalább egy napig. De aztán mindig rájövök: nem véletlenül kaptam ezt az utat. Nem véletlen, hogy nekem kell felállni, újra és újra. Mert bennem van az az erő, amit talán másban nem találnának meg.

És bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz, minden nap bebizonyítom magamnak: újra és újra fel tudok állni. Ezért vagyok erős – nem azért, mert sosem esem el, hanem mert sosem maradok lent.

“Nem cserélnék – mert tudom, hogy az én utam az én erőm.”

Utolsó nyári nap volt itt nyugaton. Mindenki strandot, fagyit, napernyőt választott volna, én pedig… a függönymosást és az ablakpucolást. Ki kell használni, amikor még lehet szárítani.

Csakhogy szembe velünk két építkezés is zajlik. Az egyik háznál olyan munkások dolgoznak, akiknek a mosolya még véletlenül sem került fel a fizetési listára. Úgy voltam vele: megvárom a fél kilencet, addigra mindig ideérnek. Ha jönnek, legalább nem az utcafronti ablakban kezdem, kisszoknyában ‘fölöttük’ pózolva.”

Most persze nem jöttek. Én meg ott álltam, mint egy lesben lévő titkosügynök a harcra készen. Úgyhogy turbó üzemmódban nekiláttam az utcafronti két szobának, mintha versenyt futnék az ismeretlen brigáddal. Csak épp a versenyzőtársak nem indultak el.

Az ablak ragyog, a függöny tiszta, a munkások meg sehol. És persze mától, keddtől, egész hétre esőt mondanak. Szegény ablakok…

Apu kívánsága az volt, hogy a bolgányi hídnál szórjuk el a hamvait. Ez azonban nem valósulhatott meg: a nyár folyamán szigorúan tiltott a hamvak szórása a Dunába. Nem akartuk mégsem, hogy a kívánsága teljesen beteljesületlen maradjon. Egy hónappal és egy nappal a távozása után, négy szál rózsával és nyolc apró papírcsónakkal elmentünk a bolgányi hídhoz.

Én személy szerint sosem szerettem az egyházi szertartásokat. Személytelennek, sablonosnak érzem őket. Ezért írtam meg a saját búcsúbeszédemet, amelyet ott, a szűk családi körben fel is olvastam. Nem voltak benne nagy szavak. Csak azok az érzések, amiket Apuval kapcsolatban hordozok, és amelyeket soha nem fogok elfelejteni.

A rózsák a vízre kerültek, a csónakok lassan elindultak a sodrással. Mi pedig próbáltuk elengedni őt – ahogyan a víz elvitte a kis papírdarabokat. Hogy valóban elengedtük-e? Nem tudom. Az biztos, hogy próbálkozunk.

Apu annyira jó ember volt, hogy a hiánya mindannyiunk életében hatalmas űrt hagyott maga után. Ezt az űrt nem tudja betölteni senki és semmi. De ma, ott a vízparton, legalább egy kicsit közelebb kerültünk ahhoz, hogy elhiggyük: ő most már a sodrással együtt tovább viszi a szeretetét, ahogy a papírcsónakokat is vitte a folyó.

És ott, a parton, valami különös érzés kerített hatalmába. Mintha nemcsak a búcsú része lett volna ez a pillanat, hanem egy találkozás is. A folyó zúgásában, a szél simogatásában szinte éreztem Apu fiatalkori önmagát. Mintha a srác, aki valaha itt állt a hídnál, most mellénk lépett volna. Egy pillanatra közelebb kerültünk hozzá – nem ahhoz, akitől búcsúzunk, hanem ahhoz, akit mindig szeretettel emlegetünk, a fiatal emberhez, aki tele volt álmokkal, erővel és életkedvvel.

Ezért is volt különleges ez a búcsú: nemcsak a hiányt éreztük, hanem azt is, hogy Apu valahol ott volt velünk, a vízben, a szélben, a híd alatt.

A faluban megszokott hangok rendje egyszerű: hajnalban a kakas, délben a harang, este a tücskök.
És persze van a negyedik: a fűnyíró.

Csak hát az sosem akkor szól, amikor valaki aludni szeretne. Mert a fű makacs: nő, zöldül, gazosodik. Nem kér engedélyt, nem kér haladékot – és főleg nem mondja azt, hogy “bocs, hajnali kettőkor buli volt, most hadd pihenjek még”.

A fűnyírás a falu saját szimfóniája. Van benne basszus (a traktor), szóló (a damilos kasza), és olykor kórus is (a szomszéd anyuka, aki kijön, hogy “nem lehetne halkabban?”).

De a legszebb dallam mindig ugyanaz: amikor a végén minden rendezett, zöld és tiszta. Akkor csendül fel az igazi hang: a megkönnyebbült sóhaj.

(Zárójelben jegyezzük meg: hát ez bizony a főbérlő – aki az albérlő helyett csinálta a fűnyírást – esete volt. 😅)

A születésnapom július utolsó napján van. Már ez a nap is vegyes érzelmekkel telt számomra, tudván, hogy másnap már augusztus. Hiába a nap süt, nekem ez már nem az igazi nyár. Az éjszakák hűlnek, a reggelek már párás leheletet hoznak.

Ahogy belépünk szeptemberbe, már rajtam van a nyomás: közeleg a fűtésszezon. Most is szeptember közepe van, este fél nyolckor már sötétedik. Nem szeretem. Nem vagyok őszhöz teremtve.

Én olyan vagyok, mint a tavasz. Éledezni és élni szeretek, nem bezárkózni.

Ahogy lépkedünk egyre beljebb az őszbe, úgy lesz egyre kevesebb az emberi kontaktus. Nincsenek már nagy találkozások, mindenki siet haza, hiszen egyre korábban ránk telepszik a sötétség, de a gyors teendők ott lebegnek mindenki feje felett.

A színek is megfakulnak, sötétednek. A lombkoronák lehullanak. Kezdődik az elmúlás.

Számomra ez az ősz kínkeserves lesz. Látva a természet lassú bezárkózását, nem a következő tavaszra való felkészülés jut eszembe róla. Sokkal inkább Apu. Elmúlt. Nincs már itt.

Apu augusztus 20-án hagyta el a földi létet. Amikor mások a tűzijátékot nézik, én már csak az ősz sötétedő csendjét érzem.

És mégis… van valami, amit tanulnom kell az ősztől. Márai Sándor az Ősz című versében így írt:

“Az évszak, mely arra tanít, hogy
a változás is lehet gyönyörű.
Ne siess!
Pihenj!
Hallod a fák zúgását?
Valamit üzennek.
Az ember megáll,
hallgatja a zúgást,
s egyszerre megérti,
hogy kár volt sietni.”

És mikor lehullott levelek suhannak az út szélén, hallom a csendet. És tudom, van, ami nem múlik el.

Régen Józsi volt és a fiúk. Engem nem jegyeztek a mi kis történelemkönyvünkbe.

Mióta újra egy párként működünk, minden elvégzett munka többes szám elsőben hangzik el. Nem ‘megcsináltam’, hanem ‘megcsináltuk’. Nem ‘levágtam a disznót’, hanem ‘levágtuk’. És valahol ebbe illik bele Józsi kedvenc mondása is: Minek szabi, ha van egy Edina?

Aztán jött egy srác, pont töltöttünk.
– Csak ketten? – kérdezte.
– Persze, mi így dolgozunk. Ketten. Csak vágni jön segíteni Imi. Minden mást ketten. – mondta Józsi.

– Hogy bírjátok?
– Füldugóval – feleltem, mire rám néztek értetlenül. Szemlesütve, mosolyogva, halkan hozzátettem: – Józsi idegbeteg tud lenni munka közben.

Ők nem is nagyon értették, viccnek szántam-e, pedig a helyzet komoly is tud lenni. Egy dologra viszont nem figyeltem: a slag épp Józsi kezében volt. Egy pillanat alatt megnyitotta a vizet… és én nyakig áztam.

Rengeteg félmondatunk van, vagy csak egy-egy szó, esetleg pillantás, amiből pontosan tudjuk, mit akar a másik. Pedig még csak alig fél éve csináljuk itthon a szalámikat. És mégis, olyan, mintha évek óta így dolgoznánk együtt.

Összerakja a darálót, rám néz – már tudom, kezdhetek darálni. Ő közben feltöri a jeget. Viszi a kutterbe, mire hátranéz, már adom a kezébe a fűszereket. Amíg ő pépesít, én áztatom a belet. Mire kész az állag, és csak annyit szól: “töltő”, már ott állok mellette, hogy segítsem, betöltse a masszát.

Én a munkám egészét jelenleg home office-ból tudom csinálni. Az osztásokat leszámítva rugalmas az időbeosztásom. Így mindig kéznél vagyok – a szalámiban is, a háznál is.

És talán innen érthető igazán Józsi mondata is, amit újra és újra elővesz:

“Minek szabi, ha van egy Edina?”

Elsőre csak egy vicces félmondatnak hangzik, amit odavet, ha szóba kerül a munkahelyi szabadság. De valójában sokkal több. Benne van az, hogy rám számít. Hogy tudja: a hétköznapokban, a háznál, a munkában, mindenben ott vagyok mellette. Nem kell külön szabadságot kivennie, hogy megoldja a dolgokat – mert ketten együtt, ahogy a szalámit is, úgy az életet is gördülékenyen összerakjuk.

Nézzük példának csak a péntekünket. Ez a leghúzósabb nap. Másnál a hétvége már a pihenésről szól, nálunk viszont csak ekkor kezdődik az élet.

Edina megy a disznóért. Utánfutóval. Egy sertéstelepre. Miért is menne a férfi, ha neki ehhez szabadságot kellene kivennie? Edina megoldja.

Volt már rá példa, hogy a drága sertés hajtása közben szerveztem le egy fuvart Pest és Győr között az adományhoz. Mert ha kell, a trágya szagából is lehet telefonálni.

És akkor még csak a péntek elején járunk… Mert ezen a napon Edina nem csak egy ember.
Hanem:

• sofőr, aki utánfutóval indul a disznóért, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga,
• fuvarszervező, aki a Győr–Pest tengelyt telefonon menedzseli a legváratlanabb helyszínekről,
• hentessegéd, aki darál, kuttert tölt, belet áztat, és mindig pont akkor lép oda, amikor kell,
• logisztikus, aki fejben számolja, mennyi alapanyag van még, és mikor kell rohanni a boltba,
• pszichológus, aki elviseli Józsi idegbetegségeit a munka hevében,
• tűzoltó, ha a slag rossz helyre irányul,
• szakács, hiszen minden nap etetni kell a férfi gyomrot,
• és anya, aki Virág lefejezett babáit is összerakja, mintha a legtermészetesebb műtét lenne.

Ez mind egyetlen nap. És ilyenkor, amikor este lerogyok, csak annyit hallok Józsitól: “Minek szabi, ha van egy Edina?”

És ez így kerek. Mert bár sokszor tényleg a fejem a párnához sem ér még, de elalszom a fáradtságtól, tudom, hogy mindez a bizalom jele. Egy olyan hátországba vetett bizalomé, ami nem minden házban adatik meg.

Kísértés – vagy inkább kiábrándulás? 

Elkezdtem nézni a TV2 Kísértés című valóságshowját. Most csatlakoztam be, pedig már a második évad fut. Annyit hallottam róla – főleg rosszat –, hogy végül győzött a kíváncsiság. Mondhatjátok rám, hogy hülye vagyok vagy buta, de inkább azt mondanám: kicsit mazohista. Voltam már megcsalva, el is váltam emiatt, így a belső kis ördögöm odaszegezett a képernyő elé.

Szinte tátott szájjal bámultam. Ilyen tényleg létezik? Ez a valóság? Vagy csak fizetett szerepjáték? Jó lenne hinni az utóbbiban, de sajnos érzem: a mai társadalom sokszor tényleg így működik. Nem számít a hűség, nem számít az érték – csak a pillanat, csak a “buli fantával”.

És közben észrevétlenül azt sugallják: ez normális.
Pedig nem az.

Eddig komolyan azt hittem, hogy a hűtlenség inkább a férfiak “műfaja”. Legalábbis döntő többségében. Régebben még vitám is volt erről apósommal – neki is megvolt a maga személyes tapasztalata. Most viszont döbbenten figyelem, amit a műsorban a nők művelnek. Mintha fordult volna a világ: a fiú villában a párok férfitagjai, és a lány villában a kísértő férfiak sokkal visszafogottabbak, szinte kifinomultabbak.

Vajon tényleg változik a világ?
Évtizedekkel korábban a férfiak számára szinte engedett, sőt sokszor elvárt dolog volt a szerető. De mindez a színfalak mögött zajlott. Hiába tudott róla mindenki, valahogy mégis volt benne egyfajta szemérem – nem harsogták, nem tették kirakatba.

És mit látunk most ebben a műsorban?
Semmi takargatás. Semmi szégyenérzet. Semmi aggály amiatt, hogy kamerák veszik őket.

Bemegy egy pár alig féléves kapcsolattal. És a nő tagja már az első három éjszakán két férfival is közelebbi viszonyba kerül. Ez kell ma a nőknek? Szinte már az sem releváns, hogy miért vállalják be egyáltalán a műsort, ha ennyi idő után sincs szikra a kapcsolatban. Nekem 32 év után is pattognak a szikrák.

Ha ez a valóság és ez lenne a jövő, akkor mélységesen csalódott vagyok. Ennyi féktelenséget és szemérmetlenséget nem bír el a lelkem. Az alkoholfogyasztásról nem is beszélve — az még csak felgyorsítja, amit amúgy is elveszítünk.

Hova tartunk?
Nem tudom befogadni a tárgyak értéktelenségét sem: számomra máig féltett ereklye a nagyszüleim rádiója vagy a mama lábosa. Ha az ilyen dolgok megszűnnek értékkel bírni, akkor a kapcsolatok értéktelensége kiveri nálam a biztosítékot.

Vigasztal a tudat, hogy a közvetlen környezetemben (már) nincsenek ilyen nők. Mégis, ha kellene, kiállnék egy porondra, és azt kiabálnám:

Emberek, ébresztő!
Egy életünk van – és ez nem azt jelenti, hogy hagyjunk hátra mindent. Sokkal inkább azt, hogy építsünk fel mindent.

Csak pár perc telt el azóta, hogy felmentünk a garázsból.
A kulcs még a kezemben volt, a lépteink visszhangja alig halkult el… és valaki már ott járt, ahol nem kellett volna.

Nem vittek el mindent.
Csak azt, amiért vissza kellett jönniük. Pont azt a rekeszt.
És ami a legijesztőbb: tudták, mikor nem vagyunk ott.

Három nappal korábban már jártak itt. Akkor még nappal, és mi észrevettük, mielőtt végezhettek volna. Meglettek zavarva.
Naivan azt hittük, hogy elriasztotta őket a lebukás veszélye.
Most már tudjuk: csak időt vettek maguknak, hogy pontosan megtervezzék, mikor térjenek vissza.

A felismerés hidegen vágott belénk.
Nem csak az elveszett tárgy fájt, hanem az érzés: valaki belépett a terünkbe, belenyúlt az életünkbe.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttük: a biztonságunkat nem bízzuk többé a véletlenre.
Kamerák kerültek a ház minden oldalára.
Mozgásérzékelős reflektorok fogják pásztázni az udvart.
Nem azért, mert élünk a félelemben – hanem mert nem hagyjuk, hogy mások uralják a nyugalmunkat.

A betörők talán sosem gondolnak bele: amit elvisznek, az nem csak tárgy.
Az a mi munkánk, a mi időnk, a mi emlékünk – és a biztonság érzése, amihez mindenkinek joga van.

Figyelmeztetés és közösségi üzenet

Ha egyszer már jártak nálad, ne hidd, hogy nem jönnek vissza.
Ne gondold, hogy a csend az udvaron vagy a falu végén mindig a biztonság jele.

Figyeljünk egymásra.
Kérdezzünk rá, ha idegenek nézelődnek.
Kapcsoljunk lámpát, nézzünk ki az ablakon, álljunk szóba a szomszéddal.
A biztonság nem magánügy – ez a mi közös felelősségünk.