Tükör és szirmok

Egy anya hangja a tükrök mögül

  • Virág költözni készül 🌸

    Esti fürdés, késő este volt már, kicsit megcsúsztunk az itthoni teendők miatt. Virág a fürdőkádban egyszer csak megszólalt:

    – Anyáka, elköltözök Hajnikához.

    Hirtelen azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. (Virág halmozottan sérült, autista.) Elképzelésem sem volt arról, honnan jött ez a kijelentés.

    – Tényleg? És mégis miért akarsz Hajnikához költözni?

    – Bulizunk – vágta rá komolyan, miközben az udvarról éppen behallatszott Hajni kerti partijának hangja. Így már persze mindent értettem: ez csak a buli kedvéért elhangzott kijelentés volt.

    Eltelt pár hét, amikor egy délután újra előállt az ötlettel: ő bizony elköltözik B. Katihoz, aki a munkatársam. Ennek az okát a mai napig nem tudtam megfejteni. Szerintem ez örökre titok marad.

    És ma este, fürdés közben ismét közölte velem a drága kicsi lányom, hogy elköltözik. A hova kérdésemre egyszerű és laza választ kaptam:

    – A szép mamácskához.

    Tudom, hogy szereti az anyukámat, de kíváncsi voltam, miért pont oda költözne. A válasza frappáns volt:

    – Aludni.

    Olyan jót nevettem rajta, majd végiggondoltam az ötletét. „Elviszlek szívesen, töpörtyűm, de ott is maradnál mondjuk három napot?”

    – Igen, anyáka. – jött a magabiztos válasz.

    Ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor átmegyünk anyuhoz, Virág ki sem száll az autóból. Csak ül és vár. Ha kijön anya, onnantól boldogan babázik vele, beszélget, de a házba be nem megy.

    Kár, hogy este kilenckor találta ki ezt a költözést… így még csak poénból sem tudom kipróbálni, mit szólna hozzá, ha tényleg vinném a szép mamácskához. 💕

  • Miért lett saját domainünk?

    Sokszor mondták már nekem: írjak.

    Néha elkapott az ihlet, papírra vetettem pár gondolatot, és megmutattam a baráti körömnek. Mindig sikert arattak ezek a sorok. Mégis sokáig azt éreztem, talán nem adnék velük senkinek sem örömöt, sem segítséget.

    Aztán jött egy nap – 2025. szeptember 26. –, amikor úgy éreztem, itt az ideje, hogy nagyobb nyilvánosság elé hozzam, amit eddig csak kevesek láttak. Így született meg a blog, és most már a saját oldal is.

    Ne várjatok tőlem csodát. 😊 Ez az oldal nem akar több lenni, mint ami: apró mozzanatok, hétköznapi dolgok, néha vicces, máskor komoly vagy szomorú gondolatok. Lesz, hogy politika kerül elő, máskor meg egy családi történet, egy emlék, vagy épp egy falusi pillanat.

    Egyet viszont megígérhetek: mindig őszintén fogok írni. Mert számomra az írás csak úgy ér valamit, ha szívből jön.

  • Falusi megoldások: Kolbásztöltő és plafon magasság

    Éket ver a plafon a munka és a kedv közé

    Új, pedállal hajtott kolbásztöltő gép, amely túl magas a pince belmagasságához.

    Amikor az ember modernizálni akarja a disznóvágást, könnyen belefut abba, hogy a technika nagyobb, mint a ház.
    Mi például vettünk egy 30 literes kolbásztöltőt. Elektromos, pedállal hajtott – igazi „csúcskategória”, ahogy a reklám mondaná.
    A terv egyszerű volt: egy mozdulat, és a hurka, kolbász, szalámi szinte magától elkészül.

    Felraktuk az asztalra, ahogy szállítják, leeresztett állapotban.
    Ott állt előttünk a monstrum, uralta a teret. Néztük, néztük, aztán elhangzott a nagy felismerés:

    – Ez plafonon túl megy.

    A pincében akartuk használni, de ott a belmagasság alig engedi, hogy felegyenesedjünk.
    A dugattyút viszont teljesen fel kell húzni – hiszen amíg a nyomófej lent van, nem lehet beletölteni a húst.

    Fel is húztuk… és kopp. A mennyezet megállította az álmainkat.

    Komoly tanakodás indult:
    – Lyukat fúrjunk a plafonba?
    – Vagy kivigyük a töltőt a konyhába?

    A legmerészebb ötlet is elhangzott:
    „ledaráljuk Józsit és beletöltjük” – de végül gyorsan elvetettük, mert nélküle ki hajtaná a traktort? 🤭

    És persze Józsi nem sokat tétlenkedett:
    már intézkedett is, hogy egy ismerős készítsen a kolbásztöltő alá gurulós állványt.
    A súlya ugyanis izmos darab, így legalább könnyebb lesz mozgatni.

    Hogy aztán hogyan komponáljuk hozzá az asztalhoz – na, az még kérdéses.

    A tanulság?

    Nem elég, ha van erő, gép és hús – néha a mennyezet is beleszól a munkába.

    De hát falun nincs lehetetlen: az ember fúr, farag, de valahogy mindig megoldja.
    Legrosszabb esetben a dugattyú ajtón kívül, a töltőcső ajtón belül –
    és a kolbász meg majd megtalálja az utat hozzánk. 🤣

  • Anyáka, én itt vagyok

    Amikor a gyermek vigasztalja az anyát

    Anya és felnőtt lánya háttal ülnek egy virágos réten, a lány átkarolja anyja derekát és vállára hajtja a fejét.
    Egy ölelésben néha több a vigasz, mint bármilyen szóban.

    Alig volt erőm felkelni. Annyira húzott vissza az ágy, a párna, a csend. Egyszer csak hallom a neszezést Virág szobájából. Jön a drágám, épp csak kinyílt szemekkel, és már ragyogó mosoly ül az arcán.

    Ő nem mérlegel. Nem kérdi, nehéz-e a nap, mennyi fájdalom vagy fáradtság van bennem. Ő egyszerűen mosolyog – és ezzel mindenre választ ad.

    Tudom, hogy nem „szabad” sírni a gyerekek előtt. Ám van az a pont, amikor minden cérna elszakad, és felszínre tör a fájdalom. Virág ilyenkor sem tétlen. Az első könnycseppemnél már jön. „Anyáka, ne sírj, én itt vagyok. Anyáka, szeretlek!” – mondja. Lehet így sírni tovább?

    A fájdalom az elmúlt napokban, hetekben kéretlen útitársammá szegődött. Nem gondoltam volna sosem, hogy az én kicsi lányom ilyen szenzorokkal rendelkezik. Azonnal érzi, ha csak kicsit is csendesebb vagyok. Már jön és simogat. Kéretlenül. Csak úgy, magától mellém lopózik, és végigsimít rajtam. Sokszor nem is mond semmit. Ha mégis, csak annyit: „Anyáka, én itt vagyok.”

    És ilyenkor belegondolok: ki is vigasztal kit?
    Én szorítanám magamhoz őt, hogy óvjam a világ nehézségeitől. De gyakran ő az, aki tartja bennem a lelket. Nem nagy szavakkal, nem hangos gesztusokkal – hanem a puszta jelenlétével.

    Apu halála óta más szemmel nézek rá. Sokszor voltam mérges, vagy kiborultam a viselkedése miatt. Azóta viszont, ahogy Apu haláltusáját hang nélkül, több órán keresztül kísérte velünk, nem tudok rá még csak kicsit sem haragudni. Akkor és ott rájöttem: többet tud ő, mint hiszem. Csupán nem értem őt. Nem tudok beleolvadni az ő világába, így csak kívülről próbálom magamban megérteni – ahogy puzzle-t tesszük össze. Csak mindig hiányzik egy pár darab.

    Ha meglesznek, ha nem ezek a darabok, én imádom a lányom. Úgy, ahogy van.
    És talán ez a legnagyobb tanítás: hogy a hiányzó darabok nélkül is teljes lehet a kép. 🌸

  • Nem vagyok mindentudó

    Józsi, a baba és a barnára festett kerítés meséje

    A felújított barna kerítés előtt egy mesebeli baba őrzi a bejáratot.

    A legtöbben azt gondolják, hogy egy kerítés csak kerítés. Építed, javítod, fested – és kész.
    Én is így gondoltam… egészen addig, amíg bele nem futottam abba, hogy nem mindegy, hogyan állítja fel az ember a határt a telke körül.

    Kiderült, hogy a kerítésnek is van szabályzata. Áttört vagy nem áttört? Hány centi magas lehet? Milyen szín illik az utcaképbe?
    És én ott álltam, két régi oszlop és néhány deszka felett, a saját józan paraszti eszemmel, és egyszer csak megvilágosodtam: én bizony nem vagyok mindentudó.

    Heteken keresztül robotolt vele Józsi.
    Ő is tud annyit, mint egy szaki – csak éppen olcsóbban. Vagyis, olcsóbban… mondjuk inkább úgy: a munkadíjat megspóroltuk, de az anyag így is komoly összeg lett a végére.
    Minden nap hallgattam a flex zúgását, a kalapács koppanását, és közben egyre biztosabb lettem benne: nem kell nekünk idegen kéz, megoldjuk mi magunk.
    És tényleg: a végeredmény olyan lett, mintha mestert hívtunk volna. Csak épp mi ketten tudjuk, mennyi ideg, idő és izom van benne.

    Felújítottuk a régi kerítést. Ugyanoda, ugyanazzal a formával, csak stabilabbra, szebbre. Pici emelés, pici festés – a beton szürkéből barna lett.
    Papíron talán bejelenteni kellett volna. Gyakorlatban? Ott áll a barna kerítés, ahogy kell, és a világ nem dőlt össze.

    Csinálhattunk volna mi is divatos kerítést, a mai korban felkapottat, ami már nem fért volna bele egy millióba.
    De mi maradtunk a réginél. Inkább veszek Virágnak több babát, mint hogy flancoljak a külcsínnel.

    Ez az egész történet inkább figyelmeztetés nekem is:
    hogy néha túl komolyan vesszük a szabályokat, néha meg nem eléggé.
    És hogy bármennyire is igyekszem, nem tudhatok mindent.
    De talán nem is kell. Elég, ha van józan eszem, egy kis humorom, és egy barnára festett kerítésem, ami mögött jól érzem magam.

    És ha mindez megvan, már csak annyi a dolgom, hogy leüljek a kertben,
    nézzem, ahogy a kerítés áll, Józsi végre pihen, Virág a babáit sorakoztatja,
    én pedig mosolyogva konstatálom: ennél nagyobb luxusra nincs is szükség. 🌸

  • Az oldal – a fakanál – és a 90%

    Fakanál a konyhapulton — Edina blogköltözés

    Egy fakanál, egy e-mail és a havi adatforgalom 90% — elmondom, miért költöztem át a blogommal, hogyan lesznek elérhetők a régi bejegyzések, és mi marad privát a zárt csoportban.

    Sziasztok! 💌

    Ma ebéd főzés közben jött az e-mail: „az oldalad a havi adatforgalom 90%-át használta fel.”
    Ott álltam a fakanállal a kezemben — először nevettem, aztán megnéztem, mennyit írtam szeptemberben. Nem sokat. Volt rá oka, hogy egy ideig csendesebb voltam. Mostanra lassan visszarázódom a mindennapokhoz, és újra megjött a lendület — de ha minden nap írnék, egy bő hét alatt kifutnék a lehetőségből.

    Ez az a pont volt, amikor azt gondoltam: nem jó így.
    Egy napló akkor él, ha szabadon jöhetnek belőle a történetek. Nem akarok méricskélni: hány képet tehetek fel, vagy hány sort írhatok még. Nem szeretném, hogy egyszer csak azt írják: „elég volt, most csend!” — és a bejegyzéseim hetekre elérhetetlenné váljanak.

    Szóval költöztem. Új helyre, ahol szabadabban írhatok; nincs az a szűk korlát. Itt folytatom tovább — néha röviden, néha hosszabban, néha képekkel, néha csak egy pár gondolattal. A hangom ugyanaz: anyáka a tükrök mögül, csak most tágasabb a tér.

    A régi bejegyzéseket időrendben áthozom — hogy minden, ami fontos volt, egy helyen maradjon. Nem egyszerre, lassan, ahogy az időm engedi.

    Idővel talán lesz nyilvános Facebook-oldal és saját domain is. A zárt csoportom, ahol privát tartalmakat osztok, természetesen megmarad — csak nektek. 💌

    Köszönöm, hogy velem tartotok. Ha szeretnétek, kövessetek, osszátok, vagy csak néha benéztek — én itt leszek, és írok. 🌸

    — Edina

  • “Erősnek lenni annyit jelent, hogy újra és újra talpra állunk.” – Paulo Coelho

    Sokszor mondják rám: erős vagy. Pedig én pontosan tudom, hogy nem az vagyok, aki soha nem törik meg, hanem az, aki újra és újra összerakja magát. És talán ez az igazi erő.

    Mert erő kell ahhoz, hogy reggel felkeljek akkor is, amikor előző este könnyek között aludtam el. Erő kell ahhoz, hogy tovább vigyem a háztartást, hogy főzzek, mossak, intézzek, szervezzek, miközben belül sokszor szakadék tátong. És erő kell ahhoz is, hogy újra és újra kiálljak azokért a dolgokért, amik nekem fontosak – akkor is, ha ezért mások szemében “konfliktuskeresőnek” tűnök.

    Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy mindig mosolygok. Hanem azt, hogy amikor összeroskadnék, eszembe jut: Virág számít rám. Apu emléke bennem él tovább, és azt akarom, hogy büszke legyen rám. Józsi mellettem áll, még ha néha a maga keményebb módján is. Az egyesületben pedig sok család csak akkor kap segítséget, ha én ott vagyok és megszervezem. Ők mind kapaszkodók, és miattuk nem maradhatok a padlón.

    Néha elfáradok. Néha kimondom, hogy elegem van. Néha azt kívánom, bárcsak valaki más vinné a terhet, legalább egy napig. De aztán mindig rájövök: nem véletlenül kaptam ezt az utat. Nem véletlen, hogy nekem kell felállni, újra és újra. Mert bennem van az az erő, amit talán másban nem találnának meg.

    És bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz, minden nap bebizonyítom magamnak: újra és újra fel tudok állni. Ezért vagyok erős – nem azért, mert sosem esem el, hanem mert sosem maradok lent.

    “Nem cserélnék – mert tudom, hogy az én utam az én erőm.”

  • Turbó üzemmód az utcafronton – falusi hétfő

    Utolsó nyári nap volt itt nyugaton. Mindenki strandot, fagyit, napernyőt választott volna, én pedig… a függönymosást és az ablakpucolást. Ki kell használni, amikor még lehet szárítani.

    Csakhogy szembe velünk két építkezés is zajlik. Az egyik háznál olyan munkások dolgoznak, akiknek a mosolya még véletlenül sem került fel a fizetési listára. Úgy voltam vele: megvárom a fél kilencet, addigra mindig ideérnek. Ha jönnek, legalább nem az utcafronti ablakban kezdem, kisszoknyában ‘fölöttük’ pózolva.”

    Most persze nem jöttek. Én meg ott álltam, mint egy lesben lévő titkosügynök a harcra készen. Úgyhogy turbó üzemmódban nekiláttam az utcafronti két szobának, mintha versenyt futnék az ismeretlen brigáddal. Csak épp a versenyzőtársak nem indultak el.

    Az ablak ragyog, a függöny tiszta, a munkások meg sehol. És persze mától, keddtől, egész hétre esőt mondanak. Szegény ablakok…

  • Rózsák és papírcsónakok a Duna sodrásában – búcsú Aputól

    Apu kívánsága az volt, hogy a bolgányi hídnál szórjuk el a hamvait. Ez azonban nem valósulhatott meg: a nyár folyamán szigorúan tiltott a hamvak szórása a Dunába. Nem akartuk mégsem, hogy a kívánsága teljesen beteljesületlen maradjon. Egy hónappal és egy nappal a távozása után, négy szál rózsával és nyolc apró papírcsónakkal elmentünk a bolgányi hídhoz.

    Én személy szerint sosem szerettem az egyházi szertartásokat. Személytelennek, sablonosnak érzem őket. Ezért írtam meg a saját búcsúbeszédemet, amelyet ott, a szűk családi körben fel is olvastam. Nem voltak benne nagy szavak. Csak azok az érzések, amiket Apuval kapcsolatban hordozok, és amelyeket soha nem fogok elfelejteni.

    A rózsák a vízre kerültek, a csónakok lassan elindultak a sodrással. Mi pedig próbáltuk elengedni őt – ahogyan a víz elvitte a kis papírdarabokat. Hogy valóban elengedtük-e? Nem tudom. Az biztos, hogy próbálkozunk.

    Apu annyira jó ember volt, hogy a hiánya mindannyiunk életében hatalmas űrt hagyott maga után. Ezt az űrt nem tudja betölteni senki és semmi. De ma, ott a vízparton, legalább egy kicsit közelebb kerültünk ahhoz, hogy elhiggyük: ő most már a sodrással együtt tovább viszi a szeretetét, ahogy a papírcsónakokat is vitte a folyó.

    És ott, a parton, valami különös érzés kerített hatalmába. Mintha nemcsak a búcsú része lett volna ez a pillanat, hanem egy találkozás is. A folyó zúgásában, a szél simogatásában szinte éreztem Apu fiatalkori önmagát. Mintha a srác, aki valaha itt állt a hídnál, most mellénk lépett volna. Egy pillanatra közelebb kerültünk hozzá – nem ahhoz, akitől búcsúzunk, hanem ahhoz, akit mindig szeretettel emlegetünk, a fiatal emberhez, aki tele volt álmokkal, erővel és életkedvvel.

    Ezért is volt különleges ez a búcsú: nemcsak a hiányt éreztük, hanem azt is, hogy Apu valahol ott volt velünk, a vízben, a szélben, a híd alatt.

  • Zöld szimfónia – avagy ki nyírja a nyugalmat?

    A faluban megszokott hangok rendje egyszerű: hajnalban a kakas, délben a harang, este a tücskök.
    És persze van a negyedik: a fűnyíró.

    Csak hát az sosem akkor szól, amikor valaki aludni szeretne. Mert a fű makacs: nő, zöldül, gazosodik. Nem kér engedélyt, nem kér haladékot – és főleg nem mondja azt, hogy “bocs, hajnali kettőkor buli volt, most hadd pihenjek még”.

    A fűnyírás a falu saját szimfóniája. Van benne basszus (a traktor), szóló (a damilos kasza), és olykor kórus is (a szomszéd anyuka, aki kijön, hogy “nem lehetne halkabban?”).

    De a legszebb dallam mindig ugyanaz: amikor a végén minden rendezett, zöld és tiszta. Akkor csendül fel az igazi hang: a megkönnyebbült sóhaj.

    (Zárójelben jegyezzük meg: hát ez bizony a főbérlő – aki az albérlő helyett csinálta a fűnyírást – esete volt. 😅)