Tükör és szirmok

Reggel van. Virág már ott áll mellettem, ahogy szinte minden nap. Megitta a kakaóját, bevette a gyógyszereit, és most türelmesen – vagy inkább türelmetlenül – várja, hogy végre felöltöztessem.

Addig nem mozdul. Ott áll, hízeleg, simogatja a karomat, mintha ezzel akarná siettetni a dolgot. Néha a fejemet is simogatja, eltűri a reggel még kócos hajamat a fülem mögé, azokkal a pihe-puha, kicsi ujjacskáival. Én pedig direkt nem mozdulok azonnal. Mert jólesik. Élvezem, ahogy odabújik, ahogy a kis szeretetével körbefon. Tudom, hogy pillanatok alatt véget ér majd, ahogy ráadom a ruhát, és már rohan is tovább a maga világába – ezért nyújtom meg kicsit ezt a reggeli játékot.

Sokszor mondják, hogy az autizmus egyik alappillére a rendszeresség. És valóban, Virág ragaszkodik ezekhez a szertartásokhoz: kakaó, gyógyszer, öltöztetés – ugyanebben a sorrendben. Mégis, ha valaki kívülről látna minket, azt hinné, nálunk semmi sincs rendben, hiszen minden napunk tele van kiszámíthatatlan fordulatokkal. Ember tervez, Isten végez – mi ebben élünk.

De Virág megmutatta nekem, hogy a biztonság nem mindig percre pontos napirend. Néha elég egy kis reggeli szertartás, egy simogatás, egy hízelgő pillanat, hogy minden a helyére kerüljön.

Ilyenkor reggel még nem kér, nem követel, nem hisztizik. Az majd jön napközben. Reggel ő még csak az édes kislány, aki csupán annyit mond:
„Itt vagyok anyának, a szív egy csücske.” ❤️

Esti fürdés, késő este volt már, kicsit megcsúsztunk az itthoni teendők miatt. Virág a fürdőkádban egyszer csak megszólalt:

– Anyáka, elköltözök Hajnikához.

Hirtelen azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. (Virág halmozottan sérült, autista.) Elképzelésem sem volt arról, honnan jött ez a kijelentés.

– Tényleg? És mégis miért akarsz Hajnikához költözni?

– Bulizunk – vágta rá komolyan, miközben az udvarról éppen behallatszott Hajni kerti partijának hangja. Így már persze mindent értettem: ez csak a buli kedvéért elhangzott kijelentés volt.

Eltelt pár hét, amikor egy délután újra előállt az ötlettel: ő bizony elköltözik B. Katihoz, aki a munkatársam. Ennek az okát a mai napig nem tudtam megfejteni. Szerintem ez örökre titok marad.

És ma este, fürdés közben ismét közölte velem a drága kicsi lányom, hogy elköltözik. A hova kérdésemre egyszerű és laza választ kaptam:

– A szép mamácskához.

Tudom, hogy szereti az anyukámat, de kíváncsi voltam, miért pont oda költözne. A válasza frappáns volt:

– Aludni.

Olyan jót nevettem rajta, majd végiggondoltam az ötletét. „Elviszlek szívesen, töpörtyűm, de ott is maradnál mondjuk három napot?”

– Igen, anyáka. – jött a magabiztos válasz.

Ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor átmegyünk anyuhoz, Virág ki sem száll az autóból. Csak ül és vár. Ha kijön anya, onnantól boldogan babázik vele, beszélget, de a házba be nem megy.

Kár, hogy este kilenckor találta ki ezt a költözést… így még csak poénból sem tudom kipróbálni, mit szólna hozzá, ha tényleg vinném a szép mamácskához. 💕

Amikor a gyermek vigasztalja az anyát

Alig volt erőm felkelni. Annyira húzott vissza az ágy, a párna, a csend. Egyszer csak hallom a neszezést Virág szobájából. Jön a drágám, épp csak kinyílt szemekkel, és már ragyogó mosoly ül az arcán.

Ő nem mérlegel. Nem kérdi, nehéz-e a nap, mennyi fájdalom vagy fáradtság van bennem. Ő egyszerűen mosolyog – és ezzel mindenre választ ad.

Tudom, hogy nem „szabad” sírni a gyerekek előtt. Ám van az a pont, amikor minden cérna elszakad, és felszínre tör a fájdalom. Virág ilyenkor sem tétlen. Az első könnycseppemnél már jön. „Anyáka, ne sírj, én itt vagyok. Anyáka, szeretlek!” – mondja. Lehet így sírni tovább?

A fájdalom az elmúlt napokban, hetekben kéretlen útitársammá szegődött. Nem gondoltam volna sosem, hogy az én kicsi lányom ilyen szenzorokkal rendelkezik. Azonnal érzi, ha csak kicsit is csendesebb vagyok. Már jön és simogat. Kéretlenül. Csak úgy, magától mellém lopózik, és végigsimít rajtam. Sokszor nem is mond semmit. Ha mégis, csak annyit: „Anyáka, én itt vagyok.”

És ilyenkor belegondolok: ki is vigasztal kit?
Én szorítanám magamhoz őt, hogy óvjam a világ nehézségeitől. De gyakran ő az, aki tartja bennem a lelket. Nem nagy szavakkal, nem hangos gesztusokkal – hanem a puszta jelenlétével.

Apu halála óta más szemmel nézek rá. Sokszor voltam mérges, vagy kiborultam a viselkedése miatt. Azóta viszont, ahogy Apu haláltusáját hang nélkül, több órán keresztül kísérte velünk, nem tudok rá még csak kicsit sem haragudni. Akkor és ott rájöttem: többet tud ő, mint hiszem. Csupán nem értem őt. Nem tudok beleolvadni az ő világába, így csak kívülről próbálom magamban megérteni – ahogy puzzle-t tesszük össze. Csak mindig hiányzik egy pár darab.

Ha meglesznek, ha nem ezek a darabok, én imádom a lányom. Úgy, ahogy van.
És talán ez a legnagyobb tanítás: hogy a hiányzó darabok nélkül is teljes lehet a kép. 🌸