Tükör és szirmok

December 3. A fogyatékkal élők világnapja.
Mások ilyenkor jogokról beszélnek, szabályokról, rendszerekről.
Nálam ma más a világnap.

Nálam ma Virág van a középpontban.
A kislányom, aki a maga kis világában egészen más ritmusban jár, mégis olyan tisztán szeret, ahogy kevesen.

És ma megint kimondta azt a nevet:
„Csanika papa…”

Ő már nincs velünk.
De Virágnál nincs „nincs”.
Csak az van, aki valaha szerette, és azt nem lehet kivágni az emlékeiből.

Ahogy rám néz, és kimondja azt a nevet, olyan természetességgel, mintha csak a sarokról fordulna be…
abban van valami, amit a világ sokszor elfelejt:

hogy a szeretet nem hal meg azzal, aki elmegy.
Csak bennünk marad tovább.

Virág nem tud mindent szavakba tenni.
De azt pontosan tudja, ki volt neki fontos.
És szerinte Csanika papa ma is ott van valahol: a ház mögött, a régi helyén, vagy ahol legutóbb látta.
A gyerekek emlékezete ilyen: egyszerű, őszinte, megtartó.

És közben odafordul hozzám is:
„Anyáka… szeretlek.”

Neki így kerek a világ:
az, aki mellette van,
és az, aki mellette volt.

Ezen a napon nem akarok nagy szavakat mondani a fogyatékkal élőkről.
Csak azt akarom kimondani, amit Virág minden mozdulatával mutat:

– hogy ők másképp emlékeznek, de mélyebben
– hogy ők nem felejtenek el senkit, aki szeretettel volt mellettük
– és hogy a hiányt is képesek szeretetként őrizni

Virág világában Csanika papa ma is él.
És talán ez a legtisztább bizonyíték arra, hogy mit jelent valójában valakit szeretni.

Ma világnap van.
De nekem ez ma inkább egy csendes emléknap.
Azé a kislányé, aki még mindig keresi a papáját,
és azé a papáé, aki már nincs –
de sosem fog onnan eltűnni, ahol Virág őrzi.