Öt évvel ezelőtt felvettek minket egy intézmény várólistájára. Délelőtti napközit ígért a rendszer, segítséget, egy kis levegőt, egy darab „te is ember vagy még” pillanatot egy anyának, aki nem csak szeret, hanem éjjel-nappal helyt áll.
Öt év. Egy gyerek életéből ez egy örökkévalóság.
Egy olyan gyerekéből pláne, akinek minden nap tanulás. Minden gesztus, minden mosoly, minden megnyugszik-kicsit-az-élet pillanat aranyból van kimintázva.
Most levelet kaptam:
„Kívánja-e fenntartani a helyét a várólistán?”
Mosolyogtam. Nem cinikusan.
Olyan mély, halk mosollyal, amit csak az ért, aki végigcsinálta.
Nem. Már nem kívánom.
Nem haragból.
Nem sértettségből.
Egyszerűen már nem ott élek, ahol még vártam, hogy valaki más tartsa a lelket a hétköznapokban helyettem.
Azóta megtanultam mindent, amire azt hittem, majd ott tanítanak meg.
Megtanultam erőt, türelmet, kitartást, dühöt lenyelni, örömöt keresni a morzsákban, majd később a morzsákból uzsonnát építeni.
Megtanultam, hogy Virág világa nem intézmény-függő.
Ő nem „fér be” valahova vagy „jut be” valahova –
ő már itt van. Velünk. Teljesen.
És én is.
Nem kiegészítésként, nem társadalmi lábjegyzetként, hanem anyjaként, segítőként, emberként, egészben.
A várólista közben nem mozdult.
Mi igen.
És tudod, mi változott bennem leginkább az évek alatt?
Már nem az a legfontosabb, hogy „közösségben legyen”. Hogy beférjen valahova, amit mások találtak ki. Hogy bizonyítsuk: mi is próbálkoztunk, mi is kértünk helyet az asztalnál.
Most már csak az számít, hogy boldog legyen.
És Virág boldog.
A számtalan babájával, amiket szeretget és hurcol magával, mintha mindegyik egy darabka világ lenne a kezében.
A mulatós zenéjével, ami másnak zaj, nekünk viszont tiszta életöröm.
A saját ritmusával, a saját kis univerzumával.
Velem.
Itthon.
Ott, ahol nem kell senkihez igazodnia, és ahol senki nem igazítja őt.
Nem kell bizonyítanunk semmit.
A mi valóságunk nem férőhelyhez kötött — boldogsághoz kötött.
Ez a mondat nem keserű.
Ez egy felismerés.
Van, aki öt év után azt mondja: végre!
Én öt év után azt mondom: nem kell.
Mert amit kerestem, nem ott van.
Hanem bennünk.
Az intézmény megmaradhat másnak reménynek.
Nekünk már nem kapaszkodó.
Áldás nélkül is túléltem, és közben megtanultam virágozni.
És ez a legszebb benne:
Vannak utak, amikre akkor jövünk rá, hogy a sajátunk, amikor törlünk magunk mellől egy várólistát.
Nem feladtam.
Hanem elengedtem.
Mert néha a legnagyobb bátorság nem elindulni — hanem maradni ott, ahol boldogok vagyunk.
Te mikor mondtad ki utoljára: „Itt jó. Itt vagyunk otthon.”?
Tükör és szirmok 
Hozzászólás