Tükör és szirmok

Olvasom a Facebookot.
És közben azt érzem, hogy valami nagyon elromlott.
Nem a politika, nem a világ — mi.

Régen, ha valakinek más volt a véleménye, legyintettünk.
Ma, ha nem azonos zászló alatt állunk, ellenséggé válunk.
Nem kérdezünk, csak vádolunk. Nem beszélgetünk, csak kikiabálunk egymás mellett.

Egyre többen akarnak meggyőzni.
Ki hangosabban, ki finomabban.
Van, aki kedvesen próbál irányt mutatni, és van, aki úgy néz rám, mintha kevesebb lennék, mert falusi vagyok, mert nem tanultam meg a politikai szlenget, mert nem harsogom a napi jelszavakat.
Pedig csak annyit tudok: amit érzek, amit tapasztalok, amit látok magam körül.

Nemrég olvastam valakitől: „alig várom, hogy újra szabad Magyarországon élhessek.”
Elmosolyodtam.
Én minden reggel szabadon kelek, szabadon dolgozom, és szabadon gondolkodom.
Ha valaki nyilvánosan szidhatja a kormányt anélkül, hogy bármi baja lenne — az már önmagában a szabadság bizonyítéka.
Nem a szavak tartanak rabságban, hanem a gyűlölet, amit beléjük fűzünk.

A fiam egyszer azt mondta: „Szar kormányzás alatt élünk.”
Hallgattam, nem vitatkoztam.
Csak arra gondoltam: egy évig albérletet tartott fenn, kocsit fizetett, eltartott egy érettségi előtt álló lányt — mindezt egy fizetésből, nyolc általánossal.
Ha ez a „szar kormányzás”, akkor valamit talán mégiscsak jól csinálunk.

Azt is észrevettem, hogy a csendesebbek – a „jobbosak”, ha így kell mondani – ma inkább védekeznek.
Nem támadnak, nem magyarázkodnak, csak próbálnak élni, dolgozni, megérteni a világ zaját.
Az ellenzékiek között viszont sokan lettek olyanok, mint akik sportot űznek a támadásból.
Kioktatnak, lenéznek, észre sem veszik, hogy közben nem vitát nyernek – embert veszítenek.

Én csak figyelek.
Nem akarok több zászlót, több jelszót, több harcot.
Csak azt szeretném, ha újra lenne ember a szavak mögött.
Ha nem kéne magyarázkodni azért, mert valaki hisz még abban, hogy lehet másképp is – csendben, tisztán, nyugodtan.

És igen… néha már félek a tavasztól.
Attól a kis fülkétől, ahol mindenki hirtelen mindent tudni akar rólad.
Félek, hogy ha bemegyek, és behúzom az ikszet – kifelé jövet valaki majd belém rúg a tekintetével, mert sejti, hova szavaztam eddig is, és hova fogok ezután is.
Pedig csak élek. Dolgozom. Hiszek.
És a hitemet nem kiabálom – hanem őrzöm.

Nem vagyok hangos.
De a csendemnek súlya van.
Mert aki nem ordít, az is tud dönteni.
És talán most ez a legnagyobb bátorság: megmaradni embernek, amikor mindenki mást akar csinálni belőlünk.

És ha ettől falusi, zsákos krumplis birka vagyok – hát legyek az.
De én boldog vagyok, és hálás.
És ezt nem veheti el tőlem senki. 

Olvasom a Facebookot.
És közben azt érzem, hogy valami nagyon elromlott.
Nem a politika, nem a világ — mi.

Régen, ha valakinek más volt a véleménye, legyintettünk.
Ma, ha nem azonos zászló alatt állunk, ellenséggé válunk.
Nem kérdezünk, csak vádolunk. Nem beszélgetünk, csak kikiabálunk egymás mellett.

Egyre többen akarnak meggyőzni.
Ki hangosabban, ki finomabban.
Van, aki kedvesen próbál irányt mutatni, és van, aki úgy néz rám, mintha kevesebb lennék, mert falusi vagyok, mert nem tanultam meg a politikai szlenget, mert nem harsogom a napi jelszavakat.
Pedig csak annyit tudok: amit érzek, amit tapasztalok, amit látok magam körül.

Nemrég olvastam valakitől: „alig várom, hogy újra szabad Magyarországon élhessek.”
Elmosolyodtam.
Én minden reggel szabadon kelek, szabadon dolgozom, és szabadon gondolkodom.
Ha valaki nyilvánosan szidhatja a kormányt anélkül, hogy bármi baja lenne — az már önmagában a szabadság bizonyítéka.
Nem a szavak tartanak rabságban, hanem a gyűlölet, amit beléjük fűzünk.

A fiam egyszer azt mondta: „Szar kormányzás alatt élünk.”
Hallgattam, nem vitatkoztam.
Csak arra gondoltam: egy évig albérletet tartott fenn, kocsit fizetett, eltartott egy érettségi előtt álló lányt — mindezt egy fizetésből, nyolc általánossal.
Ha ez a „szar kormányzás”, akkor valamit talán mégiscsak jól csinálunk.

Azt is észrevettem, hogy a csendesebbek – a „jobbosak”, ha így kell mondani – ma inkább védekeznek.
Nem támadnak, nem magyarázkodnak, csak próbálnak élni, dolgozni, megérteni a világ zaját.
Az ellenzékiek között viszont sokan lettek olyanok, mint akik sportot űznek a támadásból.
Kioktatnak, lenéznek, észre sem veszik, hogy közben nem vitát nyernek – embert veszítenek.

Én csak figyelek.
Nem akarok több zászlót, több jelszót, több harcot.
Csak azt szeretném, ha újra lenne ember a szavak mögött.
Ha nem kéne magyarázkodni azért, mert valaki hisz még abban, hogy lehet másképp is – csendben, tisztán, nyugodtan.

És igen… néha már félek a tavasztól.
Attól a kis fülkétől, ahol mindenki hirtelen mindent tudni akar rólad.
Félek, hogy ha bemegyek, és behúzom az ikszet – kifelé jövet valaki majd belém rúg a tekintetével, mert sejti, hova szavaztam eddig is, és hova fogok ezután is.
Pedig csak élek. Dolgozom. Hiszek.
És a hitemet nem kiabálom – hanem őrzöm.

Nem vagyok hangos.
De a csendemnek súlya van.
Mert aki nem ordít, az is tud dönteni.
És talán most ez a legnagyobb bátorság: megmaradni embernek, amikor mindenki mást akar csinálni belőlünk.

És ha ettől falusi, zsákos krumplis birka vagyok – hát legyek az.
De én boldog vagyok, és hálás.
És ezt nem veheti el tőlem senki. 🌾