Apu CT-je megjött.
Nem mondott semmit. Nem is kellett. Csak mutatta az irányt. Lefelé.Az orvos szerint nem javult. Nem állt meg. Továbbment.
Csendben, alattomosan, ahogy a legrosszabb dolgok szoktak. Most már ott van… a májban is.Apu kérte a CT-t. Ő akarta tudni. Tudni akarta, mi történik benne, mintha fel tudná venni a harcot a tudással.
Anyu és az öcsém kísérték el. Ők voltak mellette.
És most… most már ők tudják.
Tudják, amit apunak még nem mondhatunk el.
Mert ha kimondanánk, talán elengedné.
És még nem szabad. Még nem lehet.
Amíg ő hisz, addig tartjuk. Addig tartani kell.Apu nem panaszkodik. Nem kérdez. Nem beszél a fájdalomról.
Csak van. És fogy.Én pedig csak ülök.
És nem tudom, mikor jön az a nap, amikor már nem lesz.
És hogy azt a napot hogyan lehet majd túlélni.Virág ül mellettem.
Nem szól, nem kérdez. Csak figyel.
Az ő kis lelke érzi, hogy bennem tombol valami, amit nem tud megnevezni.
De én be kell zárjam. El kell csendesítsem.
Mert nem engedhetem, hogy dörögjön az ég, amíg ő itt van.
Virág nem értené.
Számára ez nem kézzelfogható.
Nem ismeri az elmúlást.
Neki majd csak a hiány marad — megértés nélkül.Mély a csend. És benne én már nem vagyok ugyanaz, aki előtte voltam.
