December 3. A fogyatékkal élők világnapja. Mások ilyenkor jogokról beszélnek, szabályokról, rendszerekről. Nálam ma más a világnap.
Nálam ma Virág van a középpontban. A kislányom, aki a maga kis világában egészen más ritmusban jár, mégis olyan tisztán szeret, ahogy kevesen.
És ma megint kimondta azt a nevet: „Csanika papa…”
Ő már nincs velünk. De Virágnál nincs „nincs”. Csak az van, aki valaha szerette, és azt nem lehet kivágni az emlékeiből.
Ahogy rám néz, és kimondja azt a nevet, olyan természetességgel, mintha csak a sarokról fordulna be… abban van valami, amit a világ sokszor elfelejt:
hogy a szeretet nem hal meg azzal, aki elmegy. Csak bennünk marad tovább.
Virág nem tud mindent szavakba tenni. De azt pontosan tudja, ki volt neki fontos. És szerinte Csanika papa ma is ott van valahol: a ház mögött, a régi helyén, vagy ahol legutóbb látta. A gyerekek emlékezete ilyen: egyszerű, őszinte, megtartó.
És közben odafordul hozzám is: „Anyáka… szeretlek.”
Neki így kerek a világ: az, aki mellette van, és az, aki mellette volt.
Ezen a napon nem akarok nagy szavakat mondani a fogyatékkal élőkről. Csak azt akarom kimondani, amit Virág minden mozdulatával mutat:
– hogy ők másképp emlékeznek, de mélyebben – hogy ők nem felejtenek el senkit, aki szeretettel volt mellettük – és hogy a hiányt is képesek szeretetként őrizni
Virág világában Csanika papa ma is él. És talán ez a legtisztább bizonyíték arra, hogy mit jelent valójában valakit szeretni.
Ma világnap van. De nekem ez ma inkább egy csendes emléknap. Azé a kislányé, aki még mindig keresi a papáját, és azé a papáé, aki már nincs – de sosem fog onnan eltűnni, ahol Virág őrzi.
(avagy: amikor a tészta eldönti, hogy ma bizony ő viszi a prímet)
Vannak azok a napok, amikor az ember csak annyit mond: „Gyorsan összedobok valamit.” Na, én is így kezdtem neki a mai sütés-főzésnek. Aztán három órával később azon gondolkodtam, vajon hogy lehet egy kiflis receptből fél konyhai boszorkányságot csinálni.
Pedig teljesen ártatlanul indult minden: csináltam egy kis hagymás csirkemájat, ami amúgy huszonéve nem járt a konyhámban. Meglepően jó lett, lendületben éreztem magam. Jöhet a töltött kifli — gondoltam. Mi baj lehet?
Ott kezdődött, hogy a recept szépen, egyszerűen írja: 1 kg liszt, 1 nagy pohár tejföl, vaj, tojás, élesztő. Semmi extra, nem kell hozzá szakácsdiploma.
Csak hát… tejföl épp nem volt. Délibábföl viszont igen. És én, mint a jó háziasszony, gondoltam: „jó lesz az is”. Hát. Jó lett. Csak épp másképp.
A „1 nagy pohár tejföl helyett” sikerült annyit beletennem, hogy mennyiségre legalább dupla adag, állagra pedig inkább háromszoros hígság lett. De akkor még nem sejtettem semmit.
Megnyomtam a robotgép gombját. Ami ezután történt, arra nincs szebb szó: kifli ízű krémleves keletkezett. Egy massza, ami úgy folyt, mintha direkt ellenem dolgozna.
Elkezdtem lisztezni. Először szépen, nőiesen. Aztán egyre kétségbeesettebben. A végén már csak szórtam, mint a téli hóesés.
A konyhapulton több volt a liszt, mint egy pékségben zárás után. A robotgép nyűglődött, én nyűglődtem, a tészta pedig olyan életet mutatott, hogy egy pillanatban megijedtem: ha ez kiszabadul a tálból, kitesz minket a házból.
Közben Csepi-t folyamatosan frissítettem: – „Most mi legyen?” – „Ez normális?” – „Nem fog megtámadni a tészta?” És ő csak nyugtatott: „Edina, ez menthető, csak adj hozzá még egy kis lisztet”. Még kettőt. Még hármat. Még egy fél zsákot.
Aztán egy ponton — teljes csoda — a tészta összeállt. Elengedte a tál falát, gombóccá gyűlt, és ott állt előttem: a világ legmakacsabb, de leglegyőzöttebb kiflitésztája.
Három órával később. Pont, ahogy előre megmondtam.
És tudod mit? Ilyen még nem történt velem. Életemben először sikerült úgy „kiflit csinálni”, hogy előtte kisebb pszichothrillert játszottunk a robotgéppel.
De hát ezért vagyok én… én. Ezért vannak a blogbejegyzések. Meg a sztorik. Meg a Délibábföl.
A tanulság?
1. A Délibábföl NEM tejföl.
2. A tészta mindig akkor szól közbe, amikor a legkevesebb időd van rá.
3. A „gyorsan összedobom” mondatot tilos kimondani.
4. A konyhai káosz néha sokkal finomabb végeredményt ad, mint a precíz receptek.
És végül, a nap bölcsessége, amit komolyan ki fogok írni a konyhafalamra:
„Mindig legyen otthon minimum 2 kg liszted, ha Délibábföl van a hűtőben.”
Edina, az utca térfigyelő kamerája – de nála mindig jó szándék van a képen.
Tegnap minden a szokásos pörgésben indult. Délelőtt hívtak: megérkezett a Magyarok kenyere lisztadomány, tudunk-e érte menni mondjuk egykor? Mondtam: megoldjuk. Aztán visszahívtak – „jobb lenne most”. Ám legyen. Gyors döntés, gyors szervezés, gyors mozdulatok. Az ilyen helyzetben nincs idő mérlegelni, csak cselekedni.
Negyvennégy családot kellett rövid idő alatt összeszedni, köztük sok nagy létszámú, hétfős háztartás. Az ember ilyenkor automatikusan kapcsol: fejben oszt, telefonál, koordinál, és közben valahogy minden működik. Megy a liszt, jönnek az emberek, gördül az élet.
Aztán, mikor a második családot kísértem ki, hirtelen nagy dörömbölés, gyereksírás szakította meg a rutint. Nem értettem először, honnan jön, csak a hangból éreztem, hogy baj van. Visszaléptem a telefonomért, és elindultam a hang irányába. Ott állt egy kislány, három házzal odébb tőlünk, sírva, dörömbölve az ajtón. „Nem engednek be!” – zokogta. Jaj, drágám, ezt nem hiszem – mondtam neki. – Biztosan van otthon valaki? „Igen.” De a hangjában benne volt a bizonytalanság.
Ismertem a családot. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Felhívtam az anyukát, és kiderült: tényleg nincs otthon senki. Anyuka szólt az iskolába, hogy a kislány a nagypapához menjen, de az üzenet útközben elveszett. Az iskolában elfelejtettek szólni. Ott állt a gyerek, kulcs nélkül, otthon nélkül, a saját háza előtt. Rémülten, bizonyára minden is végigfutott a gondolataiban.
És abban a pillanatban már nem az osztás járt a fejemben, nem a listák, nem a zsákok. Csak az, hogy valakinek haza kell érnie. Mert lehet, hogy aznap lisztet osztottam, de amit igazán adni lehetett, az a figyelem volt. Az a néhány lépés, amivel odamentem.
A nap végére minden család megkapta a csomagját, a kislány is megnyugodott, a ránk zúduló káosz megint helyreállt. És valahogy ez maradt bennem: nem a liszt mennyisége számít, hanem az, hogy kihez futsz oda, amikor meghallod a sírást.
Tegyük meg azt a pár lépést, emberek vagyunk, s maradjunk is azok.
Tudod, az a fajta délután, amikor végre nem nekem kell intézni, számolni, szervezni, csak ülök, és hagyom, hogy valaki más dolgozzon helyettem. Már az is ritkaság.
Ahogy a sablont illesztgette, hirtelen elnevettem magam – Te Niki, nézd már, ez az ujjam mintha egy másik irányt venne. Ránéztem, és nem tudtam nem nevetni. Az egyik ujj jobbra tartott, a másik balra, a középső meg valahol félúton feladta. Mondtam is neki, hogy nálam az ujjak olyanok, mint a hétfő reggelek – mindegyik más hangulatban indul. 😂
És hát igen… a kezem. Őszintén? Ráncos, mint egy 90 éves nénikéé. Nem szép, nem sima, de ismerős. Minden gyűrődésében benne van valami: a sok kézmosás, a disznóvágások, az osztások, a befőttesüvegek kupakjai, a gyerekkéz, amit ezerszer megszorítottam, és a fakanál, amit ezerszer kevertem. Ezek a ráncok nem hibák – ezek az élet vonalai.
Ahogy Niki formázta a körmömet, én meg csak néztem a kezeimet, rájöttem: ezek a ferdeségek, ráncok, görbületek pont úgy jók, ahogy vannak. Nem modellekre valók, hanem történetekre. És ha néha meg is hajlottak, sosem törtek el.
Most tíz új körmöm van. Az egyik jobbra tart, a másik balra, a kisujj meg valószínűleg szabadságon van. De legalább nevetünk rajta. Mert lehet, hogy a kezem nem tökéletes – de a nevetés még mindig feszes rajta.
Vigyáznunk kell egymásra, hogy ne váljon valóra: nélküled.
„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen… Csapataink harcban állnak.”
„Itt Nagy Imre beszél… Csapataink harcban állnak… A kormány a helyén van.”
Majd csend.
Ezen a napon nem ünneplünk. Ma nem zászlót lengetünk, nem emeljük magasra a szavakat.
Ma meghajtjuk a fejünket azok előtt, akik életüket, álmukat, jövőjüket tették fel egyetlen mondatra:
Szabadon akarunk élni.
1956. november 4. nem csak egy dátum. Ez a nap azt jelenti: akkor is kiállunk, amikor senki sem tapsol. Akkor is tartjuk magunkat, amikor a világ csendben marad.
A magyar lélek nem harsány, nem kiabál. A magyar lélek szorít, kitart, marad.
Van, amit a tankok legázolhatnak. De a szabadságot soha nem sikerül végleg eltaposni. Mert mindig marad valaki, aki tovább viszi.
Ma mindannyian eggyel többet sóhajtunk. Egy kicsit halkabban beszélünk. És egy pillanatra megállunk, hogy kimondjuk magunkban:
Volt, aki felállt azért, hogy ma mi ülve írhassunk.
Köszönjük.
És bízom benne, hogy ezt a tiszteletet, ezt a kitartást, ezt az emberi erőfeszítést mindannyian be tudjuk építeni az életünkbe. Ne egymás ellen küzdjünk — hanem egymásért. Mert a szabadság nem csak történelmi szó. Az ma is ott kezdődik, hogy emberek maradunk egymással.
Volt egy hely a Duna partján. Nem nagy, nem hangos, nem hivalkodó. Nem pénzből és projektekből épült — hanem hitből, szeretetből, játékból.
Kánya Tamás egyedül, önerőből, lelkesedésből alkotott. Uszadékfából házikókat, miniatűr ajtókat, létrákat, hidakat teremtett az erdőbe — hogy a gyerekek csodát találjanak, a felnőttek pedig visszakapjanak valamit, amit rég elfelejtettek: a hinni tudást.
A hely neve Manófalva volt. Egy apró sziget a világ zajai között, ahol nem kellett magyarázni semmit. Aki odalépett, megértette.
Aztán jött valaki. Valaki, aki nem bírta elviselni, hogy létezhet szépség, amihez neki nincs köze. Egy pillanat — és darabokra tört, amit valaki hónapok alatt épített.
Ez nem a fáról szólt. Nem a házról. Hanem arról, milyen könnyű rombolni ott, ahol valaki alkotni mert.
És igen, ilyenkor újra előjön bennem a kérdés: Miért kell a szépséget védeni? Miért kell a csodát kordon mögé zárni? Miért kell attól tartani, hogy aki nem tud vele mit kezdeni, az tönkreteszi?
Ezt is kordonnal kellett volna védeni, csak azért, mert megjelent egy tébolyult elme?
Hova jutunk, ha már a mese ellen is biztonsági terv kell?
Több helyzetben is előfordult már velem, hogy nem értettem a túlzott szabályozást. Nekem felfoghatatlan, hogyan lehet tönkretenni más munkáját, álmait. Azt, ami valakinek hónapok csendes építése volt — és valakinek csak egy pillanatnyi vandalizmus.
Ha a közelben laknék, én lennék az első, aki naponta egy órát adna az életéből, hogy ez a csoda visszakerüljön a helyére. Most csak a szavaimmal vagyok ott — de hátha ezek is tesznek valamit.
Mert van, amit kézzel lehet építeni. És van, amit példával.
A manóházakat szét lehet verni. A teremtő szándékot nem.
Amíg van, aki füvet nyír helyette, aki követ odébb tesz, aki csendben is hisz benne — addig nem a vandál mutatja, kik vagyunk. Hanem az, aki újra feltesz egy apró faajtót a törzsre, csak azért, hogy a világ egy kicsit szebb legyen.
És lehet, hogy nem én építem újra. De lehet, hogy valaki, aki ezt olvassa, ott él, és egyszer csak azt mondja:
„Megyek. Viszek egy darab fát. Majd rakunk valamit, együtt.”
És akkor már megérte. A mese addig él, amíg valaki hisz benne. És mi még hiszünk.
Aki szeret, az követ. Akihez tartozol, ahhoz hazamész. Puli kutya szerelem.
Van, aki akkor érzi jól magát, ha napközben csend van körülötte. Van, aki akkor, ha beszélgethet. Van, aki szabadságra vágyik. És van, aki társaságra.
Mindkettő normális. A baj csak akkor van, amikor nem értjük, hogy a másik nem ellenünk van — csak máshogy szeret.
Tegnap itt volt egy házaspár. A feleség panaszkodott, hogy amikor ő hazaér a munkából, a férje kint marad a műhelyben. Ő meg bent ül, vár, néz kifelé, és hiányzik neki a másik.
Mondom is a férjnek:
„Ernőke, örülj neki, hogy a feleséged téged vár. Ma már ritkaság az, amikor valaki nem a telefonját, hanem téged akar.”
És itt jön az én részem.
Én napközben tök jól elvagyok egyedül. Dolgozom, intézek, pörgök, mentek, csövekszem, amit kell.
De amikor Józsi hazaér? Na ott átkapcsolok puli üzemmódba.
Nem szégyellem. Követem, mint a puli a kaputól a kamráig, a terasztól a házig. Nem ugrálok, nem csaholok (jó, néha ugatok kicsit 😂), csak ott vagyok. Mert az otthon, az vele teljes.
Nem azért, mert nélküle nem vagyok egész — hanem mert vele vagyok több.
És ezt meg kell becsülni bennünk. Mindannyiunkban.
Ne szégyelld, ha ragaszkodsz valakihez. Ne szégyelld, ha várod. Nem gyengeség az, hanem ajándék.
Akihez jó hazaérni, azt nem elengedni kell, hanem megölelni.
Ma van az a nap, amikor a világ emlékezik. Én pedig minden nap emlékezem.
Mondd, Apu… ugye megint az a mackós alkat vagy már? Ugye újra olyan lettél, amilyennek mindig láttalak? Mert nekem te az vagy, és az is maradsz — de még nehéz kitörölni a sovány, beteg arcod, azt a tekintetet, amitől nekem szakad meg a szívem.
Már 74 napja nem vagy velünk itt a földön. Már 74 napja a csillagok között ragyogsz ránk. Mondd, Apu… ugye most már jól vagy?
Ugye már nem fáj semmi? Ugye újra erős vagy, ahogy mindig is voltál? Talán már enni is jóízűen tudsz, nem kell küzdened a falatokkal, nem bánt a tested, nem húz le a fájdalom.
Mondd, Apu… kérlek, nyugtass meg. Mondj valamit, csak nekem: rendben vagy.
Segíts, Apu. Mit mondjak Anyunak, amikor látom a fájdalmát? Mit mondhatnék, amitől könnyebb lenne? Mert igazság szerint… nem lesz könnyebb. Csak más lesz. Más súly, más csend, más hiány.
Segíts, Apu. Mit válaszoljak Virágnak, amikor téged keres? Amikor azt várja, hogy befordulsz a ház elé, és megjelenik a mosolyod, a hangod, a lépted? Ő nem érti az elmúlást. Ő csak azt tudja: akit szeretünk, az itt van. Akkor is, ha nem látjuk.
Segíts, Apu… hogy viseljem a hiányodat. Hogy felkeljek reggel, és tudjam, már nem hívhatlak — és mégis menni kell tovább. Mit tegyek, hogy az emléked soha, de soha ne halványuljon? Hogy ne csak fényképen legyél, hanem bennem: az idegeimben, a mozdulataimban, a mondataimban, a csendjeimben.
Segíts, Apu, hogy tovább vigyem mindazt, amit tőled kaptam: a tartást, a szót, a becsületet, a munkát, azt, hogy az ember nem adja fel, soha.
Mert a hiányod nem csak fáj. A hiányod formál. Erősít. És egyszerre tör össze.
Maradj velem a lélegzetemben, Apu. Nem kérem, hogy gyere vissza — csak azt, hogy ne menj el igazán.
Öt évvel ezelőtt felvettek minket egy intézmény várólistájára. Délelőtti napközit ígért a rendszer, segítséget, egy kis levegőt, egy darab „te is ember vagy még” pillanatot egy anyának, aki nem csak szeret, hanem éjjel-nappal helyt áll.
Öt év. Egy gyerek életéből ez egy örökkévalóság. Egy olyan gyerekéből pláne, akinek minden nap tanulás. Minden gesztus, minden mosoly, minden megnyugszik-kicsit-az-élet pillanat aranyból van kimintázva.
Most levelet kaptam: „Kívánja-e fenntartani a helyét a várólistán?”
Mosolyogtam. Nem cinikusan. Olyan mély, halk mosollyal, amit csak az ért, aki végigcsinálta.
Nem. Már nem kívánom.
Nem haragból. Nem sértettségből. Egyszerűen már nem ott élek, ahol még vártam, hogy valaki más tartsa a lelket a hétköznapokban helyettem.
Azóta megtanultam mindent, amire azt hittem, majd ott tanítanak meg. Megtanultam erőt, türelmet, kitartást, dühöt lenyelni, örömöt keresni a morzsákban, majd később a morzsákból uzsonnát építeni.
Megtanultam, hogy Virág világa nem intézmény-függő. Ő nem „fér be” valahova vagy „jut be” valahova – ő már itt van. Velünk. Teljesen.
És én is. Nem kiegészítésként, nem társadalmi lábjegyzetként, hanem anyjaként, segítőként, emberként, egészben.
A várólista közben nem mozdult. Mi igen.
És tudod, mi változott bennem leginkább az évek alatt?
Már nem az a legfontosabb, hogy „közösségben legyen”. Hogy beférjen valahova, amit mások találtak ki. Hogy bizonyítsuk: mi is próbálkoztunk, mi is kértünk helyet az asztalnál.
Most már csak az számít, hogy boldog legyen.
És Virág boldog. A számtalan babájával, amiket szeretget és hurcol magával, mintha mindegyik egy darabka világ lenne a kezében. A mulatós zenéjével, ami másnak zaj, nekünk viszont tiszta életöröm. A saját ritmusával, a saját kis univerzumával.
Velem. Itthon. Ott, ahol nem kell senkihez igazodnia, és ahol senki nem igazítja őt.
Nem kell bizonyítanunk semmit. A mi valóságunk nem férőhelyhez kötött — boldogsághoz kötött.
Ez a mondat nem keserű. Ez egy felismerés.
Van, aki öt év után azt mondja: végre! Én öt év után azt mondom: nem kell. Mert amit kerestem, nem ott van. Hanem bennünk.
Az intézmény megmaradhat másnak reménynek. Nekünk már nem kapaszkodó. Áldás nélkül is túléltem, és közben megtanultam virágozni.
És ez a legszebb benne: Vannak utak, amikre akkor jövünk rá, hogy a sajátunk, amikor törlünk magunk mellől egy várólistát.
Nem feladtam. Hanem elengedtem.
Mert néha a legnagyobb bátorság nem elindulni — hanem maradni ott, ahol boldogok vagyunk.
Te mikor mondtad ki utoljára: „Itt jó. Itt vagyunk otthon.”?
Ha ettől falusi krumplis birka vagyok, hát legyek – én boldog vagyok
Olvasom a Facebookot. És közben azt érzem, hogy valami nagyon elromlott. Nem a politika, nem a világ — mi.
Régen, ha valakinek más volt a véleménye, legyintettünk. Ma, ha nem azonos zászló alatt állunk, ellenséggé válunk. Nem kérdezünk, csak vádolunk. Nem beszélgetünk, csak kikiabálunk egymás mellett.
Egyre többen akarnak meggyőzni. Ki hangosabban, ki finomabban. Van, aki kedvesen próbál irányt mutatni, és van, aki úgy néz rám, mintha kevesebb lennék, mert falusi vagyok, mert nem tanultam meg a politikai szlenget, mert nem harsogom a napi jelszavakat. Pedig csak annyit tudok: amit érzek, amit tapasztalok, amit látok magam körül.
Nemrég olvastam valakitől: „alig várom, hogy újra szabad Magyarországon élhessek.” Elmosolyodtam. Én minden reggel szabadon kelek, szabadon dolgozom, és szabadon gondolkodom. Ha valaki nyilvánosan szidhatja a kormányt anélkül, hogy bármi baja lenne — az már önmagában a szabadság bizonyítéka. Nem a szavak tartanak rabságban, hanem a gyűlölet, amit beléjük fűzünk.
A fiam egyszer azt mondta: „Szar kormányzás alatt élünk.” Hallgattam, nem vitatkoztam. Csak arra gondoltam: egy évig albérletet tartott fenn, kocsit fizetett, eltartott egy érettségi előtt álló lányt — mindezt egy fizetésből, nyolc általánossal. Ha ez a „szar kormányzás”, akkor valamit talán mégiscsak jól csinálunk.
Azt is észrevettem, hogy a csendesebbek – a „jobbosak”, ha így kell mondani – ma inkább védekeznek. Nem támadnak, nem magyarázkodnak, csak próbálnak élni, dolgozni, megérteni a világ zaját. Az ellenzékiek között viszont sokan lettek olyanok, mint akik sportot űznek a támadásból. Kioktatnak, lenéznek, észre sem veszik, hogy közben nem vitát nyernek – embert veszítenek.
Én csak figyelek. Nem akarok több zászlót, több jelszót, több harcot. Csak azt szeretném, ha újra lenne ember a szavak mögött. Ha nem kéne magyarázkodni azért, mert valaki hisz még abban, hogy lehet másképp is – csendben, tisztán, nyugodtan.
És igen… néha már félek a tavasztól. Attól a kis fülkétől, ahol mindenki hirtelen mindent tudni akar rólad. Félek, hogy ha bemegyek, és behúzom az ikszet – kifelé jövet valaki majd belém rúg a tekintetével, mert sejti, hova szavaztam eddig is, és hova fogok ezután is. Pedig csak élek. Dolgozom. Hiszek. És a hitemet nem kiabálom – hanem őrzöm.
Nem vagyok hangos. De a csendemnek súlya van. Mert aki nem ordít, az is tud dönteni. És talán most ez a legnagyobb bátorság: megmaradni embernek, amikor mindenki mást akar csinálni belőlünk.
És ha ettől falusi, zsákos krumplis birka vagyok – hát legyek az. De én boldog vagyok, és hálás. És ezt nem veheti el tőlem senki.
Olvasom a Facebookot. És közben azt érzem, hogy valami nagyon elromlott. Nem a politika, nem a világ — mi.
Régen, ha valakinek más volt a véleménye, legyintettünk. Ma, ha nem azonos zászló alatt állunk, ellenséggé válunk. Nem kérdezünk, csak vádolunk. Nem beszélgetünk, csak kikiabálunk egymás mellett.
Egyre többen akarnak meggyőzni. Ki hangosabban, ki finomabban. Van, aki kedvesen próbál irányt mutatni, és van, aki úgy néz rám, mintha kevesebb lennék, mert falusi vagyok, mert nem tanultam meg a politikai szlenget, mert nem harsogom a napi jelszavakat. Pedig csak annyit tudok: amit érzek, amit tapasztalok, amit látok magam körül.
Nemrég olvastam valakitől: „alig várom, hogy újra szabad Magyarországon élhessek.” Elmosolyodtam. Én minden reggel szabadon kelek, szabadon dolgozom, és szabadon gondolkodom. Ha valaki nyilvánosan szidhatja a kormányt anélkül, hogy bármi baja lenne — az már önmagában a szabadság bizonyítéka. Nem a szavak tartanak rabságban, hanem a gyűlölet, amit beléjük fűzünk.
A fiam egyszer azt mondta: „Szar kormányzás alatt élünk.” Hallgattam, nem vitatkoztam. Csak arra gondoltam: egy évig albérletet tartott fenn, kocsit fizetett, eltartott egy érettségi előtt álló lányt — mindezt egy fizetésből, nyolc általánossal. Ha ez a „szar kormányzás”, akkor valamit talán mégiscsak jól csinálunk.
Azt is észrevettem, hogy a csendesebbek – a „jobbosak”, ha így kell mondani – ma inkább védekeznek. Nem támadnak, nem magyarázkodnak, csak próbálnak élni, dolgozni, megérteni a világ zaját. Az ellenzékiek között viszont sokan lettek olyanok, mint akik sportot űznek a támadásból. Kioktatnak, lenéznek, észre sem veszik, hogy közben nem vitát nyernek – embert veszítenek.
Én csak figyelek. Nem akarok több zászlót, több jelszót, több harcot. Csak azt szeretném, ha újra lenne ember a szavak mögött. Ha nem kéne magyarázkodni azért, mert valaki hisz még abban, hogy lehet másképp is – csendben, tisztán, nyugodtan.
És igen… néha már félek a tavasztól. Attól a kis fülkétől, ahol mindenki hirtelen mindent tudni akar rólad. Félek, hogy ha bemegyek, és behúzom az ikszet – kifelé jövet valaki majd belém rúg a tekintetével, mert sejti, hova szavaztam eddig is, és hova fogok ezután is. Pedig csak élek. Dolgozom. Hiszek. És a hitemet nem kiabálom – hanem őrzöm.
Nem vagyok hangos. De a csendemnek súlya van. Mert aki nem ordít, az is tud dönteni. És talán most ez a legnagyobb bátorság: megmaradni embernek, amikor mindenki mást akar csinálni belőlünk.
És ha ettől falusi, zsákos krumplis birka vagyok – hát legyek az. De én boldog vagyok, és hálás. És ezt nem veheti el tőlem senki. 🌾
Tükör és szirmok 