Tükör és szirmok

Nem szoktam feküdni.
Nem azért, mert nem tudok.
Hanem mert nincs rá idő.
Mindig van valami.
Valaki.
Valahol.

És akkor egyszer csak…
reccs.
Nem nagy jelenet.
Csak egy fordulás, egy mozdulat… és már a földön voltam.

A pincében történt.
Onnan vittek a kórházba.
És ami ott maradt…
az nem csak a lábam volt.
Virág.
Nem tudott semmit.
Nem köszöntem el.
Nem mondtam, hogy mi lesz.
Nem mondtam, hogy pár napig nem látjuk egymást.
Nem is gondoltam, hogy így lesz.
Az ember ilyenkor nem gondolkodik előre.
Csak történik vele minden.
Utólag jönnek a gondolatok.
Aztán kórház.
Vizsgálatok.
És egyszer csak már nem kérdés, hanem tény:
műtét.

Az egyik csoportvezető pont azon az osztályon dolgozik, ahova kerültem.
Kedd, szerda nappalos.
Nem ismert rám.
Azt mondta:
– Ha nem látom, el sem hiszem.
Ott feküdtem. Csendben.
Mint aki nem én vagyok.
És igaza volt.

Az nem az az Edina volt, aki rohan, intéz, szervez, megold.
Az egy leállított verzió volt.

A fájdalomtól féltem.
Őszintén.
Hogy majd nem bírom.
Hogy majd az lesz a legrosszabb.
És most itt vagyok.
A térdem?
Nem fáj.
A bordám?
Az próbál emlékeztetni, hogy maradjak nyugton.
De nem ez a nehéz.
Hanem az, hogy
nem csinálhatok semmit.
Mert most az van, hogy:
Elindulok tíz métert a járókerettel…
és elfáradok.
Én.
Aki eddig egy nap alatt többet ment, mint más egy hét alatt.

És közben ott van egy másik érzés is.
Hogy most minden Józsira hárul.
Nem kérdezi.
Nem számolja.
Csinálja.
Ahogy mindig.
Csak most több lett.

Most itthon vagyok.
Három párna a fejem alatt, egy a lábam alatt.
Tévé megy.
Néha kimegyek wc-re, cigire.
És tanulok valamit.
Nem azt, hogyan kell gyorsabban élni.
Hanem azt,
hogyan kell megállni.
A könyvek ott várnak a polc mellett.
Fel kéne pakolni őket.
Majd három hónap múlva. 😄
Addig meg…
tanulok feküdni.
És azt, hogy
nem dől össze a világ attól, ha én egy kicsit kiesek belőle.