Tükör és szirmok

A legfurcsább nem a tegnap volt. Hanem a ma. Az, hogy a világ gond nélkül ment tovább, miközben bennem még mindig ott dobolt a kórház zaja.

Nem tudom, mikor enged ki az agyam a vészüzemmódból. Meddig fogom minden egyes hangját úgy hallgatni, a rezdüléseivel együtt, mintha nem is egy átlagos nap volna. Csak azt tudom, mennyire szeretem. Szeret körülöttem lenni mindig, de most kifejezetten vágyik a közelségemre. Ez elmondhatatlanul jó érzés.

Pár hete új szokást vett fel, nem tudom honnan. Minden kérdésemre azt válaszolja: „igen, zanyu”. Olyan aranyosan mondja — főleg most, túl a nehezén, az elmúló fájdalom mellett. Szívem szerint mindig csak kérdezgetném, de amikor besokall: „jaj már, anyáka”, és otthagy. Régen töltöttünk ennyi időt, ilyen minőségi időt együtt. Ha tehetném, mostantól csak így lenne. Annyival tisztább és egyszerűbb mellette az élet.

Sokan csak a felszínt látják az ilyen gyermekeknél. A nehézségeket. De nem élik át azokat az örömteli perceket, amiket én. Nem tudják elképzelni sem, mennyi szeretetet ad vissza akár csak egy pillantása is. Mert a nézésében minden benne van: a feltétel nélküli bizalom, az öröm, a vágy, a bánat és a fájdalom is.

Ha egy valamit megtaníthatna nekem, az a hit kellene, hogy legyen. Ő hisz. Nekem és bennem. Feltétel nélkül. Nincs kórház utáni trauma, mert itthon lehet velem. Tudja és érzi, hogy bármi áron megvédem. Most értettem meg igazán, mit jelent neki az otthon, és mit él át egy ajtónyitással. Azt a pillanatot, amikor a kinti világ bizonytalanságából visszaér a biztonságba.

Közel az ötvenhez egy dolgot tisztán érzek: jelenleg mindenem megvan. Szerető családom, anyagi biztonságom, egészség. Csak egyetlen kívánságom van — legyen kegyes az univerzum Virághoz. Ne adjon neki több fájdalmat.