„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen… Csapataink harcban állnak.”
„Itt Nagy Imre beszél… Csapataink harcban állnak… A kormány a helyén van.”
Majd csend.
Ezen a napon nem ünneplünk.
Ma nem zászlót lengetünk, nem emeljük magasra a szavakat.
Ma meghajtjuk a fejünket azok előtt, akik életüket, álmukat, jövőjüket tették fel egyetlen mondatra:
Szabadon akarunk élni.
1956. november 4. nem csak egy dátum.
Ez a nap azt jelenti:
akkor is kiállunk, amikor senki sem tapsol.
Akkor is tartjuk magunkat, amikor a világ csendben marad.
A magyar lélek nem harsány, nem kiabál.
A magyar lélek szorít, kitart, marad.
Van, amit a tankok legázolhatnak.
De a szabadságot soha nem sikerül végleg eltaposni.
Mert mindig marad valaki, aki tovább viszi.
Ma mindannyian eggyel többet sóhajtunk.
Egy kicsit halkabban beszélünk.
És egy pillanatra megállunk, hogy kimondjuk magunkban:
Volt, aki felállt azért, hogy ma mi ülve írhassunk.
Köszönjük.
És bízom benne, hogy ezt a tiszteletet, ezt a kitartást,
ezt az emberi erőfeszítést mindannyian be tudjuk építeni az életünkbe.
Ne egymás ellen küzdjünk — hanem egymásért.
Mert a szabadság nem csak történelmi szó.
Az ma is ott kezdődik, hogy emberek maradunk egymással.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás