Tükör és szirmok

Volt egy hely a Duna partján.
Nem nagy, nem hangos, nem hivalkodó.
Nem pénzből és projektekből épült — hanem hitből, szeretetből, játékból.

Kánya Tamás egyedül, önerőből, lelkesedésből alkotott.
Uszadékfából házikókat, miniatűr ajtókat, létrákat, hidakat teremtett az erdőbe —
hogy a gyerekek csodát találjanak,
a felnőttek pedig visszakapjanak valamit, amit rég elfelejtettek:
a hinni tudást.

A hely neve Manófalva volt.
Egy apró sziget a világ zajai között,
ahol nem kellett magyarázni semmit.
Aki odalépett, megértette.

Aztán jött valaki.
Valaki, aki nem bírta elviselni, hogy létezhet szépség, amihez neki nincs köze.
Egy pillanat — és darabokra tört, amit valaki hónapok alatt épített.

Ez nem a fáról szólt.
Nem a házról.
Hanem arról, milyen könnyű rombolni ott, ahol valaki alkotni mert.

És igen, ilyenkor újra előjön bennem a kérdés:
Miért kell a szépséget védeni?
Miért kell a csodát kordon mögé zárni?
Miért kell attól tartani, hogy aki nem tud vele mit kezdeni, az tönkreteszi?

Ezt is kordonnal kellett volna védeni,
csak azért, mert megjelent egy tébolyult elme?

Hova jutunk, ha már a mese ellen is biztonsági terv kell?

Több helyzetben is előfordult már velem, hogy nem értettem a túlzott szabályozást.
Nekem felfoghatatlan, hogyan lehet tönkretenni más munkáját, álmait.
Azt, ami valakinek hónapok csendes építése volt —
és valakinek csak egy pillanatnyi vandalizmus.

Ha a közelben laknék, én lennék az első, aki naponta egy órát adna az életéből, hogy ez a csoda visszakerüljön a helyére.
Most csak a szavaimmal vagyok ott — de hátha ezek is tesznek valamit.

Mert van, amit kézzel lehet építeni.
És van, amit példával.

A manóházakat szét lehet verni.
A teremtő szándékot nem.

Amíg van, aki füvet nyír helyette, aki követ odébb tesz, aki csendben is hisz benne —
addig nem a vandál mutatja, kik vagyunk.
Hanem az, aki újra feltesz egy apró faajtót a törzsre, csak azért, hogy a világ egy kicsit szebb legyen.

És lehet, hogy nem én építem újra.
De lehet, hogy valaki, aki ezt olvassa, ott él, és egyszer csak azt mondja:

„Megyek. Viszek egy darab fát. Majd rakunk valamit, együtt.”

És akkor már megérte.
A mese addig él, amíg valaki hisz benne.
És mi még hiszünk.