Tükör és szirmok

Szia Apu!

Ma van az a nap, amikor a világ emlékezik.
Én pedig minden nap emlékezem.

Mondd, Apu… ugye megint az a mackós alkat vagy már?
Ugye újra olyan lettél, amilyennek mindig láttalak?
Mert nekem te az vagy, és az is maradsz —
de még nehéz kitörölni a sovány, beteg arcod,
azt a tekintetet, amitől nekem szakad meg a szívem.

Már 74 napja nem vagy velünk itt a földön.
Már 74 napja a csillagok között ragyogsz ránk.
Mondd, Apu… ugye most már jól vagy?

Ugye már nem fáj semmi?
Ugye újra erős vagy, ahogy mindig is voltál?
Talán már enni is jóízűen tudsz,
nem kell küzdened a falatokkal,
nem bánt a tested, nem húz le a fájdalom.

Mondd, Apu… kérlek, nyugtass meg.
Mondj valamit, csak nekem: rendben vagy.

Segíts, Apu.
Mit mondjak Anyunak, amikor látom a fájdalmát?
Mit mondhatnék, amitől könnyebb lenne?
Mert igazság szerint… nem lesz könnyebb.
Csak más lesz.
Más súly, más csend, más hiány.

Segíts, Apu.
Mit válaszoljak Virágnak, amikor téged keres?
Amikor azt várja, hogy befordulsz a ház elé,
és megjelenik a mosolyod, a hangod, a lépted?
Ő nem érti az elmúlást.
Ő csak azt tudja: akit szeretünk, az itt van.
Akkor is, ha nem látjuk.

Segíts, Apu…
hogy viseljem a hiányodat.
Hogy felkeljek reggel, és tudjam, már nem hívhatlak —
és mégis menni kell tovább.
Mit tegyek, hogy az emléked soha, de soha ne halványuljon?
Hogy ne csak fényképen legyél,
hanem bennem:
az idegeimben, a mozdulataimban, a mondataimban,
a csendjeimben.

Segíts, Apu, hogy tovább vigyem mindazt, amit tőled kaptam:
a tartást, a szót, a becsületet, a munkát,
azt, hogy az ember nem adja fel, soha.

Mert a hiányod nem csak fáj.
A hiányod formál.
Erősít.
És egyszerre tör össze.

Maradj velem a lélegzetemben, Apu.
Nem kérem, hogy gyere vissza — csak azt, hogy ne menj el igazán.