A mai osztásnál egy fáradt anyuka jött három gyerekkel. Tízórás műszak után érkezett, még az ovi és az iskola között ingázva. Gyerekek a kocsiban ültek, rajta pedig már látszott, hogy alig áll a lábán.
Amikor odamentem, azonnal kipattantak, és mind a hárman a nyakamba ugrottak. Pedig korábban csak a kislányt láttam közülük. Abban a pillanatban minden fáradtságom elszállt.
Nem volt többé zsemle, lista, adminisztráció – csak három apró kar, és az az érzés, hogy van értelme mindennek.
Míg egy másik testvérpár a friss matektudásával számolta, hány zsemléből lesz töltött, mennyiből hamburger, az alig hétéves kislány rám nézett:
– „Edina, a kisütős husi nincs most?”
Sajnos nincs – mondtam szomorúan.
– „Nem baj, üresen is jó lesz hagyni. Anya, ehetek egyet?” És már bontotta is fel a dobozt a kocsi hátsó ülésén.
Majd jött Szonja – kezében egy hatalmas tábla csokival. Pont, mint egy szendvicset, csomagolással félig lehúzva harapta. Arcomra kiülhetett a döbbenet, de mielőtt megszólalhattam volna, ő nevetve rám nézett:
– „Ma van a szülinapom!” És ott, a dobozok, zsemlék és csokidarabok között valahogy minden a helyére került.
Mert lehet, hogy papíron „élelmiszerosztás” volt, de valójában életosztás – szeretetből, emberségből és mosolyból.
Tudjátok, néha nehéz az önkénteskedés. Munka után, család, háztartás… majd amikor már alig élsz, jön egy adomány. De ahogy belecsöppensz, és látod ezeket a gyerekeket ragyogni, azt is elfelejted, mi fáj. Olyan ártatlan lények, akiknek az energiája napokra feltölt – és úgy érzed, sosem akarod ezt abbahagyni.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás