Reggel van. Virág már ott áll mellettem, ahogy szinte minden nap. Megitta a kakaóját, bevette a gyógyszereit, és most türelmesen – vagy inkább türelmetlenül – várja, hogy végre felöltöztessem.
Addig nem mozdul. Ott áll, hízeleg, simogatja a karomat, mintha ezzel akarná siettetni a dolgot. Néha a fejemet is simogatja, eltűri a reggel még kócos hajamat a fülem mögé, azokkal a pihe-puha, kicsi ujjacskáival. Én pedig direkt nem mozdulok azonnal. Mert jólesik. Élvezem, ahogy odabújik, ahogy a kis szeretetével körbefon. Tudom, hogy pillanatok alatt véget ér majd, ahogy ráadom a ruhát, és már rohan is tovább a maga világába – ezért nyújtom meg kicsit ezt a reggeli játékot.
Sokszor mondják, hogy az autizmus egyik alappillére a rendszeresség. És valóban, Virág ragaszkodik ezekhez a szertartásokhoz: kakaó, gyógyszer, öltöztetés – ugyanebben a sorrendben. Mégis, ha valaki kívülről látna minket, azt hinné, nálunk semmi sincs rendben, hiszen minden napunk tele van kiszámíthatatlan fordulatokkal. Ember tervez, Isten végez – mi ebben élünk.
De Virág megmutatta nekem, hogy a biztonság nem mindig percre pontos napirend. Néha elég egy kis reggeli szertartás, egy simogatás, egy hízelgő pillanat, hogy minden a helyére kerüljön.
Ilyenkor reggel még nem kér, nem követel, nem hisztizik. Az majd jön napközben. Reggel ő még csak az édes kislány, aki csupán annyit mond:
„Itt vagyok anyának, a szív egy csücske.” ❤️
Tükör és szirmok 
Hozzászólás