Amikor a gyermek vigasztalja az anyát
Alig volt erőm felkelni. Annyira húzott vissza az ágy, a párna, a csend. Egyszer csak hallom a neszezést Virág szobájából. Jön a drágám, épp csak kinyílt szemekkel, és már ragyogó mosoly ül az arcán.
Ő nem mérlegel. Nem kérdi, nehéz-e a nap, mennyi fájdalom vagy fáradtság van bennem. Ő egyszerűen mosolyog – és ezzel mindenre választ ad.
Tudom, hogy nem „szabad” sírni a gyerekek előtt. Ám van az a pont, amikor minden cérna elszakad, és felszínre tör a fájdalom. Virág ilyenkor sem tétlen. Az első könnycseppemnél már jön. „Anyáka, ne sírj, én itt vagyok. Anyáka, szeretlek!” – mondja. Lehet így sírni tovább?
A fájdalom az elmúlt napokban, hetekben kéretlen útitársammá szegődött. Nem gondoltam volna sosem, hogy az én kicsi lányom ilyen szenzorokkal rendelkezik. Azonnal érzi, ha csak kicsit is csendesebb vagyok. Már jön és simogat. Kéretlenül. Csak úgy, magától mellém lopózik, és végigsimít rajtam. Sokszor nem is mond semmit. Ha mégis, csak annyit: „Anyáka, én itt vagyok.”
És ilyenkor belegondolok: ki is vigasztal kit?
Én szorítanám magamhoz őt, hogy óvjam a világ nehézségeitől. De gyakran ő az, aki tartja bennem a lelket. Nem nagy szavakkal, nem hangos gesztusokkal – hanem a puszta jelenlétével.
Apu halála óta más szemmel nézek rá. Sokszor voltam mérges, vagy kiborultam a viselkedése miatt. Azóta viszont, ahogy Apu haláltusáját hang nélkül, több órán keresztül kísérte velünk, nem tudok rá még csak kicsit sem haragudni. Akkor és ott rájöttem: többet tud ő, mint hiszem. Csupán nem értem őt. Nem tudok beleolvadni az ő világába, így csak kívülről próbálom magamban megérteni – ahogy puzzle-t tesszük össze. Csak mindig hiányzik egy pár darab.
Ha meglesznek, ha nem ezek a darabok, én imádom a lányom. Úgy, ahogy van.
És talán ez a legnagyobb tanítás: hogy a hiányzó darabok nélkül is teljes lehet a kép. 🌸
Tükör és szirmok 
Hozzászólás