A születésnapom július utolsó napján van. Már ez a nap is vegyes érzelmekkel telt számomra, tudván, hogy másnap már augusztus. Hiába a nap süt, nekem ez már nem az igazi nyár. Az éjszakák hűlnek, a reggelek már párás leheletet hoznak.
Ahogy belépünk szeptemberbe, már rajtam van a nyomás: közeleg a fűtésszezon. Most is szeptember közepe van, este fél nyolckor már sötétedik. Nem szeretem. Nem vagyok őszhöz teremtve.
Én olyan vagyok, mint a tavasz. Éledezni és élni szeretek, nem bezárkózni.
Ahogy lépkedünk egyre beljebb az őszbe, úgy lesz egyre kevesebb az emberi kontaktus. Nincsenek már nagy találkozások, mindenki siet haza, hiszen egyre korábban ránk telepszik a sötétség, de a gyors teendők ott lebegnek mindenki feje felett.
A színek is megfakulnak, sötétednek. A lombkoronák lehullanak. Kezdődik az elmúlás.
Számomra ez az ősz kínkeserves lesz. Látva a természet lassú bezárkózását, nem a következő tavaszra való felkészülés jut eszembe róla. Sokkal inkább Apu. Elmúlt. Nincs már itt.
Apu augusztus 20-án hagyta el a földi létet. Amikor mások a tűzijátékot nézik, én már csak az ősz sötétedő csendjét érzem.
És mégis… van valami, amit tanulnom kell az ősztől. Márai Sándor az Ősz című versében így írt:
“Az évszak, mely arra tanít, hogy
a változás is lehet gyönyörű.
Ne siess!
Pihenj!
Hallod a fák zúgását?
Valamit üzennek.
Az ember megáll,
hallgatja a zúgást,
s egyszerre megérti,
hogy kár volt sietni.”
És mikor lehullott levelek suhannak az út szélén, hallom a csendet. És tudom, van, ami nem múlik el.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás