Tükör és szirmok

2025.08.06

Nem mindig volt könnyű.
Nem mindig volt szép.
Volt, hogy úgy nézett rám, mintha csak útban lennék.
Máskor meg úgy, mintha én lennék az egész világa.

És én… valahol a kettő között éltem.

Volt, hogy felsegített, mikor senki más nem állt mellettem.
És volt, hogy elhúzta a kezét, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Volt, hogy együtt nevettünk, mint két gyerek a nyári porban.
És volt, hogy úgy nézett el mellettem, mintha sosem lettem volna fontos.

És mégis…
Itt vagyok.

Mert a szívem nem csereszabatos.
És a hűség nálam nem a másik érdeméhez kötött fogadalom.
Hanem önmagamhoz.
Ahhoz, akivé mellette váltam.
Ahhoz, aki akkor is ember tudott maradni, amikor már mindenki mást elengedett volna.

Nem vagyok naiv.
Tudom, mit jelent, amikor a szeretet helyét átveszi a fáradtság.
Amikor a közös élet egy csendes logisztikai hadművelet.
Amikor már nem ölelsz, csak elvégzed a napot.
És amikor a fájdalom nem kiabál, csak… csendesen leül melléd.

És én mégis maradok.

A kapum zárva.
Nem azért, mert nem jöhetne más.
Hanem azért, mert nincs már bennem ajtó másnak.
Ez az út nem a tökéletes választás volt.
Ez a tudatos maradás lett.
Az újrakezdések kövekkel kirakott, sebekkel szegélyezett ösvénye.

És ha újra nőzni fog?
Ha újra eltaszít, megaláz, megkérdőjelez?

Akkor is csak egy darab törik le belőlem.
És én majd újra összerakom.
Nem gyengeségből.
Hanem azért, mert már annyiszor megépítettem magam újra, hogy a fájdalom nem ellenségem, csak vendégem lett.

És egy nap, amikor újra rám néz…
Nem úgy, mint aki felett uralkodhat, hanem mint aki mellett maradt…
Akkor tudni fogja:

Nem ő nyert meg engem.
Én döntöttem úgy, hogy nem adom fel őt.