Tükör és szirmok

Büszkeség – egy másik oldalról nézveNem vagyok része a felvonulásnak. Nem hordok szivárványos zászlót.

De anya vagyok, és hiszek abban, hogy minden ember megérdemli az elfogadást – akkor is, ha nem mindenki érti őt. Ezért írtam ezt a blogbejegyzést a Pride másik oldaláról. 

Az elmúlt hetek történései után már nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ami körülöttünk zajlik. A közösségi oldalakon látott gyűlölködés, az ismerősök közötti meg nem értés, az, hogy ma már politikai nézetek miatt nem köszönünk egymásnak – számomra mindez ijesztő.

Ez az írás nem támadás. Nem gyűlölködés. Hanem gondolatok – őszinték, néha kényelmetlenek is talán, de valódiak.

Elfogadás – de határokkal

Hiszek az elfogadásban. Tisztességes, jó ember lehet bárki, bármilyen neműnek érzi is magát, vagy bárkihez vonzódik. Nem az emberrel van bajom. A kérdés sokkal inkább az: hogyan, hol és milyen formában éljük meg ezt az identitást?

Szerintem a magánszféra a helye annak, amit bensőségesen élünk meg – legyen az heteroszexuális vagy azonos nemű kapcsolat. A szeretkezés nem közszereplés. Ahogyan nem nézem jó szemmel a heteroszexuális párok nyilvános túlzásait sem, ugyanúgy zavar, ha a “másság” hivalkodásként jelenik meg az utcán.

Nem elítéllek – csak nem akarom átélni

Ha tudom, hogy a szomszéd fiú meleg, az számomra nem probléma. Nem bántom, nem ítélem el, nem fordulok el tőle. De nem szeretném, ha a gyerekeimnek mesekönyvek magyaráznák el, hogyan válhat valaki férfiból nővé – főleg nem úgy, hogy ezt választási lehetőségként mutatják be.

A könyvek fóliázását ezért nem érzem cenzúrának – sokkal inkább eligazító eszköznek. Tudom, mit nem szeretnék megvásárolni. Ez nem struccpolitika. Ez az én határom. Számomra az elfogadás nem azt jelenti, hogy át kell élnem vagy el kell fogadnom normaként, amit más él meg belső igazságként. Egyszerűen csak nem ítélem el. Ennyi. De ne kérjétek, hogy éljem is át.

Pride és politika – mikor lett ebből cirkusz?

A legutóbbi események után mélyen elgondolkodtam: hova jutottunk? A Pride – nevezzük bárminek – mára politikai performansz lett. Nem az elfogadásról szólt, nem a párbeszédről. Hanem színpadokról, tátogásról, gyerekdalokról – gyerekek előtt.

Voltak, akik hiányos öltözékben vonaglottak a színpadon, miközben a “másság” nevében ünnepeltek. Volt tangában vonuló férfi, volt közszeméremsértő öltözet. Hol van ilyenkor a józan határ? A felelősség?

És közben ott vonultak – vagy csak “véletlenül” épp arra jártak – a politikusok. Akik előtte még azt állították: “ez nem Pride”. Akik úgy tettek, mintha itt csak a gyülekezési törvény miatt lenne tüntetés. Hazudtak. Mert ami ott zajlott, az igenis Pride volt – csak más néven, más köntösben, más eszközökkel.Nemcsak azzal van bajom, hogy hazudtak. Hanem azzal is, hogy gyávák voltak. Nem mertek nyíltan állást foglalni, inkább elbújtak a rendezvény mögé. Ezzel pedig nemcsak a mássággal vállaltak közösséget – ami önmagában elfogadható lenne –, hanem annak legszélsőségesebb, legmegosztóbb formájával is.

Dobrev Klára, aki a demokratikus értékek élharcosának tartja magát, boldogan táncolt a tömegben. Felszabadultan, mintha ez egy ártatlan, közösségi ünnep lenne. De közben ott voltak a gyerekek, a provokatív ruhák, a politikai szónoklatok. Ő pedig mosolygott, és táncolt tovább.

Magyar Péter, aki a megváltást ígéri, a reményt, a “kormányváltás valódi alternatíváját”, előtte provokatívan kiállt a Pride-tiltás ellen – majd amikor valóban megrendezésre került az esemény, sehol sem volt. Elmaradt a jelenlét. Elmaradt a felelősségvállalás.

És ha már színpad és politikusok: ne feledkezzünk meg Karácsony Gergelyről sem. A főpolgármester, aki elvileg minden budapestié, most nyíltan pártközönséggé redukálta a várost. Ott állt a színpadon, és nem az elfogadás nyelvén szólt – hanem ellenfélképzésben és indulatkeltésben jeleskedett. Mintha nem egy sokszínű főváros polgármestere lenne, hanem egy párttüntetés szónoka.

Ez számomra nem közszolgálat. Nem példa. Hanem politikai uszítás, kulturált beszédnek álcázva. És ha valaki a másság elfogadására akar tanítani, kezdje azzal, hogy nem kiabálja túl azokat, akik másként gondolkodnak.

Ez nem kiállás volt. Ez politikai bújócska.

A másik oldalról nézve – mit lát az, aki nem ért egyet?

Tudom, hogy vannak, akik szerint ez nem hivalkodás, hanem “láthatóság”, “önazonosság”, “jogokért való kiállás”. Értem. De hadd kérdezzem meg: nem lehetne ezt másképp?

Miért kell, hogy egy egész közösség megítélését néhány extrém öltözék, kihívó viselkedés vagy politikai akció határozza meg?

Egy meleg ismerősöm azt mondta:

“Én nem megyek ki a Pride-ra. Elfogadást nem az utcán kell kivívni, hanem az emberi kapcsolatokban. Nem leszek bohóc egy pártnak sem.”

Mélységesen egyetértek vele.

Mit keresek én ebben az országban?

Egy hónappal az ötvenedik születésnapom előtt komolyan elgondolkodtam: tényleg itt akarok maradni? Egy olyan országban, ahol “diktatúrát” kiáltanak, miközben bárki bármikor bármit ordíthat egy rendőr arcába – büntetlenül? Ahol fröcsögés és gyűlölködés alatt posztolunk “szabadságot”?

Nem vagyok politikus. Nem vagyok aktivista. Egy magyar nő vagyok. Anya. Feleség. Ember. Nem akarok szélsőségeket, és nem akarok választani erkölcs és elfogadás között. Hiszem, hogy a kettő megfér egymás mellett – csak épp határokat kell húzni.

Az én büszkeségem

Az én büszkeségem nem zászló. Nem felvonulás. Nem politikai jelmez.
Az én büszkeségem az, hogy tudok szeretni – ítélet nélkül.
És közben mégis ki tudom mondani: eddig és ne tovább.

Nem a mássággal van bajom. Hanem a hivalkodással.
Nem azzal, hogy más vagy – hanem azzal, ha másként viselkedsz, mint amit az alapvető tisztelet megkíván.

Ez az, amit a szüleim tanítottak: elfogadni – de nem feltétlenül azonosulni. Élni és élni hagyni. És én erre vagyok büszke.

Záró gondolat – ami a legjobban fáj

Tudjátok, utólag mi bántja még a lelkem?

A színpadon elhangzott Most múlik pontosan című dal alá kreált paródiát felkapta a kormánypárt, politikai céllal – és bár szerintem is bőven volt alapja, mégis szomorú, ahogyan ez az egész eldurvult.

Eltelt néhány nap, és próbált a Quimby, illetve a Csík zenekar Mariannja is elhatárolódni ettől a feldolgozott változattól. És mi lett a reakció? Rengeteg és még több mocskolódás. Mert biztos “fideszes patkányok”.
Komolyan ide jutottunk? Hogy ha valaki nem tetszését vagy távolságtartását meri kifejezni, az rögtön “fideszes”, “buta”, “tanulatlan”, “vidéki suttyó”?

Ez nem haladás. Ez újra csak megbélyegzés.
És talán ez fáj a legjobban.

Ez nem a haragról szól. Hanem arról, hogy mindenki elmondhassa a saját történetét. Ez az enyém.