Tükör és szirmok

Tegnap egy olyan napunk volt, amit sokáig nem felejtek el.

Virág, aki mentálisan sérült, autista kislány, fogászati műtétre ment altatásban. Már az odafelé út is feszült volt. A kórház neki nem csak egy épület, hanem egy ijesztő, érthetetlen világ. Amíg a műtő ajtaja be nem zárult mögötte, minden perc küzdelem volt. Volt sírás, volt harag, volt olyan pillanat is, amikor attól féltem, valaki megsérül. Én is. Ő is. Még apa ereje is kevés volt néha.

Olyan szinten ellenállt még a bódító szernek is, hogy végül velem együtt kellett betolni a műtőbe. Rátették a maszkot. A filmekben ilyenkor visszaszámolnak tíztől, és hatnál már mindenki alszik. Virágnál ez inkább húsz körül jöhetett el. Hihetetlen erő volt benne. Amikor végre elaludt, és becsukódott mögöttem az ajtó, maradt a csend. Az a fajta csend, ami nem megnyugtató, hanem feszültséggel teli. Ott álltam, és vártam.

A bódító szertől számítva hat órán keresztül kell megfigyelni a pácienseket. Ilyenkor a legtöbben még egy-két órát viszonylag nyugodtan alszanak. Virág az első fél órában szakaszokban összesen talán tíz percet aludt. Utána vége volt a nyugalomnak. Kinyílt a szeme, felgyúlt az ereje, és onnantól csak egy dolog számított: haza.

A műtét után egy órával már veszélyesebbnek éreztem maradni, mint elindulni. Az orvos természetesen nem ezt javasolta, de anyaként Virág érdeke volt az első. Amint rákerült a cipő és a kabát, szinte láthatóan megkönnyebbült. A feldagadt arcocskáján ott volt a nyugalom. Ahogy kifelé indultunk, minden szembejövőtől boldogan elköszönt. Szia. Epp csak azt nem tett hozzá, hogy végre mehetek innen.

A kórház ajtaján kilépve már a szája sem vérzett. Alig két órával a műtét után nem kis távolságot gyalogolt végig az autóig. Fáradt volt, de boldog és nyugodt.

A hazafelé út és az első órák otthon sem voltak könnyűek. Altatás után fájdalom, zavartság, újabb kisebb harcok, majd lassan csend. Este már a saját ágyában feküdt, babákkal körülvéve. Ma reggel pedig ott ült a nappaliban a helyén, beszélt, pakolt, mintha a tegnap csak egy rossz álom lett volna.

Szeretném megköszönni, hogy a megérkezésünktől kezdve, amikor még semmit sem tudtak rólunk, olyan empátiával fogadtak minket, amiről álmodni sem mertem. Megoldották a külön szobát Virágnak. Sok szabályt félretettek azért, hogy könnyebb legyen neki. A nővérek tekintete nem volt lesajnáló vagy elutasító. Inkább erőt sugárzó és szeretettel teli. Kapaszkodót adtak. Minden mosoly egy kis adag nyugtató volt a pattanásig feszült idegrendszeremnek.

Az altatóorvos fiatal kora ellenére profi munkát végzett. Belőle is áradt felénk a támogató erő. És külön szeretném megemlíteni a műtősnőt. Rita nélkül nem tudom, hogyan csináltam volna ezt végig. Az ő jelenléte, nyugalma és figyelme végig velünk volt ezen a nehéz napon.

Köszönjük a Petz Aladár Kórház orvosainak és nővéreinek, hogy ezen a nehéz napon emberséggel és szakértelemmel álltak mellettünk, és segítettek átjutni ezen a próbatételen.

Ma pihenünk. És hálásak vagyunk.