
Az élelmezés nemcsak arról szól, hogy legyen mit tenni az asztalra.
Hanem arról is, hogyan kerül oda.
Mennyi kéz dolgozik érte, hány ember éhezik közben, és hány kiló étel végzi mégis a kukában.
Mi, akik nap mint nap osztunk, mentünk, figyelünk, tudjuk, hogy az étel mögött arcok és történetek vannak.
Egy-egy kenyeret nemcsak lisztből, hanem figyelemből, együttérzésből és közösségből gyúr az élet.
El nem tudom képzelni, mi munka lehet az Élelmiszerbank gördülékenysége mögött.
Több száz szervezet, több ezer ellátott, több tonnányi megmentett étel.
A liszttől a konzerveken át egészen a készételekig – mindegyik mögött ott van az a szándék, hogy semmi ne vesszen kárba.
Furcsa kettősség van bennem ezzel kapcsolatban.
Mert egyrészt felhívnám a figyelmet a szakadatlan pazarlásra, arra, hogy a mai világban már nem az a filozófia, hogy mentsünk meg mindent.
Ugyanakkor ennek köszönhetően rengeteg olyan család asztalára kerülhet csipetnyi boldogság, akik a nélkülöző hétköznapjaikat éppen hogy csak átvészelik.
Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ebben a rohanó, önös érdekeket képviselő világban olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akiknek ugyanúgy szívügye a segítés, mint nekem.
Ha hívom őket, nem kérdeznek – csak jönnek.
Apukám halálának másnapján kéz a kézben mentünk, és mentettünk.
Mert a segítés nálunk nem munka – szívritmus.
Az Élelmezési Világnap emlékeztet arra, hogy minden megmentett kiló étel egy újabb esély –
egy gyerek mosolya, egy anya megkönnyebbülése, egy nagyszülő hálaimája.
Mert az élelmiszer nem csak táplálék.
Ez a mi közös nyelvünk, a gondoskodásé.
És ha jól figyelünk, minden szelet kenyérben ott a kérdés:
te mit teszel azért, hogy másnak is jusson?
(ÉB blog – ahol a megmentett ételnek története van.)
Hozzászólás