Tükör és szirmok

Vannak színésznők, akik szerepeket játszanak.
És vannak, akik életet adnak nekik.
Diane Keaton az utóbbiak közé tartozott.
Nem volt benne semmi mesterkélt – épp ellenkezőleg. Ő maga volt a természetesség, az a különös, kissé szórakozott, mégis mélyen érző nő, akit mindannyian szerettünk a filmvásznon látni.

Az Annie Hall, a Micsoda nő ez a férfi és a Something’s Gotta Give mind-mind róla szólt – és rólunk is.
Arról, hogy lehetünk esendők, lehetünk furák, de attól még szerethetők.
Ő volt az, aki megtanította, hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy elbűvölőek legyünk.

De amit én a legjobban szerettem benne, az az volt, hogy akkor is mosolygott, amikor belül összetört.
Nem a kamerának, hanem az életnek.
És ezt csak az tudja ilyen hitelesen megmutatni, aki maga is átélt már törést.
Az ő mosolya nem takart, hanem elárult: benne volt a fájdalom, a derű, a humor és a méltóság.
Az a fajta mosoly, amitől nemcsak szép, hanem igaz lesz valaki.

Sosem volt botrányhős.
Nem kellett hozzá harsány cím, sem villogó reflektor.
Nem ivott, nem veszekedett, nem bukott el a nyilvánosság előtt.
Egyszerűen csak élt – csendesen, tartással, bölcsen.
Miközben Hollywood körülötte zajongott, ő maradt önmaga.
Egy szalmakalapos, tarka lelkű nő, aki bebizonyította, hogy a valódi erő nem a hangban, hanem a jelenlétben van.

79 évesen ment el, de a filmjei, a gesztusai és az a szelíd mosoly örökre itt maradnak.
Diane Keaton neve nem a botrányokról szólt. Sokkal inkább arról, hogy hogyan lehet embernek maradni egy zajos világban.

Nyugodj békében, Diane.
Most mi mosolygunk érted – pont úgy, ahogy te tanítottad:
halkan, belülről, még ha közben kicsit össze is törünk.