Apu kívánsága az volt, hogy a bolgányi hídnál szórjuk el a hamvait. Ez azonban nem valósulhatott meg: a nyár folyamán szigorúan tiltott a hamvak szórása a Dunába. Nem akartuk mégsem, hogy a kívánsága teljesen beteljesületlen maradjon. Egy hónappal és egy nappal a távozása után, négy szál rózsával és nyolc apró papírcsónakkal elmentünk a bolgányi hídhoz.
Én személy szerint sosem szerettem az egyházi szertartásokat. Személytelennek, sablonosnak érzem őket. Ezért írtam meg a saját búcsúbeszédemet, amelyet ott, a szűk családi körben fel is olvastam. Nem voltak benne nagy szavak. Csak azok az érzések, amiket Apuval kapcsolatban hordozok, és amelyeket soha nem fogok elfelejteni.
A rózsák a vízre kerültek, a csónakok lassan elindultak a sodrással. Mi pedig próbáltuk elengedni őt – ahogyan a víz elvitte a kis papírdarabokat. Hogy valóban elengedtük-e? Nem tudom. Az biztos, hogy próbálkozunk.
Apu annyira jó ember volt, hogy a hiánya mindannyiunk életében hatalmas űrt hagyott maga után. Ezt az űrt nem tudja betölteni senki és semmi. De ma, ott a vízparton, legalább egy kicsit közelebb kerültünk ahhoz, hogy elhiggyük: ő most már a sodrással együtt tovább viszi a szeretetét, ahogy a papírcsónakokat is vitte a folyó.
És ott, a parton, valami különös érzés kerített hatalmába. Mintha nemcsak a búcsú része lett volna ez a pillanat, hanem egy találkozás is. A folyó zúgásában, a szél simogatásában szinte éreztem Apu fiatalkori önmagát. Mintha a srác, aki valaha itt állt a hídnál, most mellénk lépett volna. Egy pillanatra közelebb kerültünk hozzá – nem ahhoz, akitől búcsúzunk, hanem ahhoz, akit mindig szeretettel emlegetünk, a fiatal emberhez, aki tele volt álmokkal, erővel és életkedvvel.
Ezért is volt különleges ez a búcsú: nemcsak a hiányt éreztük, hanem azt is, hogy Apu valahol ott volt velünk, a vízben, a szélben, a híd alatt.
Tükör és szirmok 
Hozzászólás