Tükör és szirmok

Kísértés – vagy inkább kiábrándulás? 

Elkezdtem nézni a TV2 Kísértés című valóságshowját. Most csatlakoztam be, pedig már a második évad fut. Annyit hallottam róla – főleg rosszat –, hogy végül győzött a kíváncsiság. Mondhatjátok rám, hogy hülye vagyok vagy buta, de inkább azt mondanám: kicsit mazohista. Voltam már megcsalva, el is váltam emiatt, így a belső kis ördögöm odaszegezett a képernyő elé.

Szinte tátott szájjal bámultam. Ilyen tényleg létezik? Ez a valóság? Vagy csak fizetett szerepjáték? Jó lenne hinni az utóbbiban, de sajnos érzem: a mai társadalom sokszor tényleg így működik. Nem számít a hűség, nem számít az érték – csak a pillanat, csak a “buli fantával”.

És közben észrevétlenül azt sugallják: ez normális.
Pedig nem az.

Eddig komolyan azt hittem, hogy a hűtlenség inkább a férfiak “műfaja”. Legalábbis döntő többségében. Régebben még vitám is volt erről apósommal – neki is megvolt a maga személyes tapasztalata. Most viszont döbbenten figyelem, amit a műsorban a nők művelnek. Mintha fordult volna a világ: a fiú villában a párok férfitagjai, és a lány villában a kísértő férfiak sokkal visszafogottabbak, szinte kifinomultabbak.

Vajon tényleg változik a világ?
Évtizedekkel korábban a férfiak számára szinte engedett, sőt sokszor elvárt dolog volt a szerető. De mindez a színfalak mögött zajlott. Hiába tudott róla mindenki, valahogy mégis volt benne egyfajta szemérem – nem harsogták, nem tették kirakatba.

És mit látunk most ebben a műsorban?
Semmi takargatás. Semmi szégyenérzet. Semmi aggály amiatt, hogy kamerák veszik őket.

Bemegy egy pár alig féléves kapcsolattal. És a nő tagja már az első három éjszakán két férfival is közelebbi viszonyba kerül. Ez kell ma a nőknek? Szinte már az sem releváns, hogy miért vállalják be egyáltalán a műsort, ha ennyi idő után sincs szikra a kapcsolatban. Nekem 32 év után is pattognak a szikrák.

Ha ez a valóság és ez lenne a jövő, akkor mélységesen csalódott vagyok. Ennyi féktelenséget és szemérmetlenséget nem bír el a lelkem. Az alkoholfogyasztásról nem is beszélve — az még csak felgyorsítja, amit amúgy is elveszítünk.

Hova tartunk?
Nem tudom befogadni a tárgyak értéktelenségét sem: számomra máig féltett ereklye a nagyszüleim rádiója vagy a mama lábosa. Ha az ilyen dolgok megszűnnek értékkel bírni, akkor a kapcsolatok értéktelensége kiveri nálam a biztosítékot.

Vigasztal a tudat, hogy a közvetlen környezetemben (már) nincsenek ilyen nők. Mégis, ha kellene, kiállnék egy porondra, és azt kiabálnám:

Emberek, ébresztő!
Egy életünk van – és ez nem azt jelenti, hogy hagyjunk hátra mindent. Sokkal inkább azt, hogy építsünk fel mindent.