Tükör és szirmok

Vannak pillanatok, amiket nem lehet vitatni.
Nem lehet számokkal, politikával, gúnnyal elvenni.
Mert egy kéz, ami integet, félig még egy kapszulában – az több, mint bármilyen statisztika.
Az egy üzenet. Egy magyar üzenet. Nekünk. Bennünk.

Kapu Tibor hazatért.
És közben ott volt. Fent. A világűrben.
Újra magyar szó hangzott el az űrállomáson, magyar zászló lebegett súlytalanságban, és magyar kéz dolgozott, kutatott, élt.
Ez nem mese. Ez valóság.
Még akkor is, ha egyre többen suttogják újra: “ugyan már, csak megrendezett show volt…”

Harsogjon csak a zaj – nekem most is a csend szólt.
A csend, ami a várakozás feszültségében várta a mosolyt.
És amikor megérkezett, semmit sem kérdezett. Csak ott volt.
Mint egy kéz, amely integet – nekünk, innen lentről.

Ma már nem kell bizonyíték. Csak egy komment.
A közösségi média nem összeköt – szétszaggat.
Szétszedi a pillanatokat, szétszedi az örömöket.
Olykor még azt is szétszedi, ami valóban közös lehetne.

De én nem hagyom.
Nem hagyom, hogy a kétely kioltsa a hitet.
Nem hagyom, hogy a pénz hangosabb legyen, mint a tett.
Nem hagyom, hogy egy magyar kéz integetése feledésbe merüljön.

Került is ez bármennyibe, fizette is bárki –
egy magyar újra nyomot hagyott az emberiség közös egén.
Egy olyan magyar, akinek talán a nevét fogják emlegetni,
amikor a Föld elfárad tőlünk emberektől,
és az emberiségnek tovább kell lépnie.

Mert ahogy élünk a Földön,
nem tudhatjuk, meddig bírja el a súlyunk.
De ma még bírja.
Ma még visszajött az, aki elment érte.
Ma még volt egy mosoly, egy integetés –
amit én a szívembe zárok.

Büszke vagyok! Ismeretlenül is büszke.
A szüleire, akik ilyen remek srácot neveltek.
Büszke Tiborra, hogy nem adta fel az álmait.
Büszke a hazámra – mert most emelt fővel mondhatom: MAGYAR.

Sokan nem hisznek benne.
De én “ott” voltam. Láttam. Éreztem.
És ha egy integető kéz az űrből nekem több,
mint amit valaha kaptam egyesektől a Földön –
akkor én ezt választom.

A hitet.
A mosolyt.
Az embert.