Tükör és szirmok

Azt mondják, a gyerekszoba békés hely.
Nálunk… néha inkább krimi helyszíne.
Ahol a nyomok egyenesen az ágy mögé vezetnek.

A minap ugyanis rendet raktam Virág ágya körül – mármint azt hittem, hogy rend van, míg meg nem mozdítottam azt a bizonyos ágyat. És ott…
megtaláltam a temetőt.

Nem túlzok. Ott hevertek: fejek, karok, lábak, torz műanyag testek.
Mint egy posztapokaliptikus babapréri.

Ez nem szeretet.
Ez düh.
Ez a meg nem értett feszültség, amit a világ nyom Virágra – és amit ő nem szavakkal old, hanem babákkal. Pontosabban: azok szétmarcangolásával.

És hogy miért az ágy mögött?

Mert féltette őket.
Nem a játékot – hanem magát az aktust. A tett nyomát.
Tudta, hogy ha észrevesszük, jön a következmény: “Ez kuka, Virág! Kidobjuk! Elviszi a kukásautó!”
És ő… ő pedig elrejtette.
A dühét. A szégyenét. A tettét. A titkait.

Nem egyszerű ez. Nem szépítem.
Néha nehéz szívvel mondom: “Ennek vége, kidobjuk.”
De közben tudom: a baba csak eszköz.
Az igazi harc belül van – ott, ahol az ő világa nem mindig illeszkedik a mi szabályainkhoz.

És mégis, ott, az ágy mögött, a kis darabok között, hirtelen megálltam.
Mert nem csak babák voltak ott.
Hanem történetek.
Egy-egy fej egy-egy nehéz nap. Egy kar egy elutasítás. Egy láb talán egy fékezhetetlen, feszültséggel teli este emléke. És én?
Én csak álltam, és szedtem össze a csendben kiáltó darabokat.
Mert beszélni nem tud róluk.
De elrejteni már igen.

Nálunk tehát tényleg van egy darabolós babagyilkos.
Nem tévébe illő, nem filmsorozatban játszik.
Hanem az én szobámban.
Az én életemben.
Az én lányom.

És nem gyilkos ő.
Csak küzd.

A babák meg… hát ők már nem.

Most már csak néznek rám a műanyag szemükkel egy cipős dobozból, ahol az egyetlen közös nyelv az, hogy nincs már mihez beszélniük.
Kéz – külön.
Fej – külön.
Láb – külön.
Szív – a miénk.

De ne féljetek: az új baba már úton van!
Csak előtte még aláírunk vele egy nyilatkozatot:

“Tudomásul veszem, hogy nem Barbie vagyok, hanem eszköz egy belső küzdelem levezetésére. A szerződés visszavonhatatlan. Aláírás: műanyag fej, két hét garanciával.”

És ne felejtsd, kedves olvasó: a kép fent van. Ha van hozzá gyomrod, nyugodtan számold meg, hány babából állt össze a temető. Ha ügyes vagy, fejben újra összerakod őket.
Aztán gondolj bele, mekkora szív kell ahhoz, hogy ezeket a darabokat is szeressem.
(Spoiler: pont akkora, mint amilyen az enyém.)