Tükör és szirmok

Szombat este volt. Más ilyenkor már leül a kertbe egy fröccsel. Mi?
Mi elmentünk faanyagot menteni.

A régi telkünkhöz indultunk – még nagymama háza állt ott, de tavasszal lebontottuk. Az építőanyagokat már rég elvittük, csak az ólakból maradt némi fa.
Párom traktorral indult, mögötte a ketreccel, benne a bontott deszkák.
Én az autóval követtem. A falu elején kezdtünk – a cél: a faluvég.

Szinte célba is értünk volna,
de a faluvége táblánál jött a durrdefekt.

A traktor egyik kereke elkezdett nyolcasokat írni, a fa pedig úgy hullott a ketrecről, mint tüskés konfetti. Párom félrehúzódott, vészvillogó be, én pedig kiugrottam, és elkezdtem a szöges deszkákat szedegetni a főútról.
Szerencsére csak egy autó jött mögöttünk. Nem volt túl türelmes, de legalább nem történt baj.

150 méter.
Ennyire voltunk már csak otthontól.
A traktor még gurult, a kerék viszont már… gondolkodott.
Ott voltunk a sarkon, már az utcánkban.
És én közben csak azt suttogtam:

“Csak a feljárónkig bírja ki…”

Így néz ki, amikor egy kerék kiszáll a nap végén.
És csak annyit mond: “én ezt ma már nem.”

Bírta.

Majd épp amikor felkanyarodott a traktor, a gumi úgy döntött:
elég volt.
Leszakadt. Levált a felniről.
És mint egy fáradt hős, elindult a maga útján.
Legalább húsz métert gurult a poros úton – szabadságra ment.
Nem jött vele szembe senki, és ez a néhány méter már nem volt senkié.
Ez már az övé volt.

Ő az. A hős.
A gumi, aki végigcsinálta velünk.
Most pihen. És mi is.

A szomszéd ott állt az ajtóban. Ránk nézett.
“Na, megjöttetek.”
Igen.
Meg. Ahogy csak mi tudunk.

Néha egy elszabadult kerék emlékeztet rá, mennyire törékenyek vagyunk.
De ha együtt indulunk, még akkor is célba érünk, ha a gumi közben úgy dönt, elég volt.