Tükör és szirmok

Van az a pillanat, amikor az ember nem tud már tapsolni – még akkor sem, ha régen ugyanannak a dallamnak örült.
Amikor Ursula von der Leyen második ciklusához bizalmat szavazott az Európai Parlament baloldali és liberális többsége, valami végérvényesen elcsendesedett bennem.

Nem politikai hovatartozás miatt – hanem mert elvekről, tisztességről, következetességről van szó.
És ezek valahol elvesztek azon a szavazáson.

Tizenöt éve hallgatjuk, hogy a baloldal és a liberálisok szerint Orbán Viktor rombolja a demokráciát, megszállta a sajtót, leépítette a fékeket és ellensúlyokat. Jogállamisági eljárás, 7-es cikkely, felfüggesztett uniós pénzek – mind erre épült a narratíva. Von der Leyen pedig éveken át együttműködött ezzel a rendszerrel. Nem csak elnézte, de sokszor támogatta is.

És amikor jött az esély, hogy valódi következetességgel nemet mondjanak – inkább igent nyomtak.

“Mikor lett a kisebbik rossz a baloldal zászlaja?”

Értem én a politikai alkukat, a frakciók közti egyezkedést. De nem tudom elfogadni, hogy a “ne jöjjön a szélsőjobb” érve mindent felülír. Mert ha elvileg a demokrácia, a szabadság, az átláthatóság fontos, akkor nem lehet újra megszavazni azt az embert, aki mindezt politikai alku tárgyává tette.

És közben mi marad a választónak?

Egyre gyakrabban csak két kupac között kell választani: a kevésbé romboló és a kevésbé hazug között.
Ez nem politika. Ez önfeladás.

És én nem kérek ebből a csendes bólogatásból. Nem azért, mert bármelyik oldalra szeretnék ülni – hanem mert nem tudok már elhinni semmit, amiért valaha lelkesedtem.

A kisebbik rossz árnyékában egy idő után minden megszürkül.

És ha egyszer már nem lehet különbséget tenni, akkor nem a radikális hang a baj. Hanem az, hogy a csend már nem az erkölcs, hanem a félelem nyelve lett.